A napjaink innentől kezdve eléggé egyhangúan alakultak, dolgos nappalokkal, és neszezéstől „hangos” éjszakákkal.
Alphonseal egyre jobban kijövök, és már szinte nem is tűnik fel, de már egy hónapja, hogy itt van, velünk.
Edwarddal, ha lehet, még kevesebbet beszélünk, mivel ő általában a szobájában van, mindenféle könyveket és jegyzeteket olvasva, és nem nagyon szereti, ha bárki zavarja. Már két napja színét sem láttam, mivel én, mikor ő kint tevékenykedik vagy egyetemen vagyok, vagy a munkahelyen.
Utálom ezt.
Itt van pár méterre tőlem, mégis hihetetlenül hiányzik.
~
- Elmegyek munkát keresni – áll elém Al, én pedig kicsit furcsálkodva nézek rá, minek következtében elkezd magyarázkodni – mivel megengedted, hogy itt lakjak… és ugyebár te fizeted mindhármunkra a kaját meg a vizet meg… ilyesmi – köhint zavartan, de lelkesen, és elszánt tekintettel folytatja – szóval én munkát akarok valahol vállalni, hogy beszálljak a költségbe Heiderich-san!
Csak ámulok és bámulok.
Mindig meg tud lepni, hogy mennyire nagyon különbözik a bátyjában.
Ednek valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy esetleg dolgozhatna, vagy a kutatáson, és a felfedezésen mást is – főleg kétkezi munkát – végezzen. Talán fél a csalódástól.
- R-rendben – nyögöm ki végül, és egy bíztató mosolyt varázsolok az arcomra – sok sikert Alphonse – mosolygok egyre jobban, és megveregetem a vállát bíztatóan.
Ő pedig visszamosolyog rám, és már indul is felvenni a kis táskáját, amibe ki tudja mit rakhatott. Igazából, most hogy így jobban megnézem, az Ed táskája. Csodálkoztam is, hogy Arünek honnan lehet bőrtáskája, mikor ki sem lépett szinte a lakásból, max a boltig ha elment.
Amint kilép az ajtón egy köszönés kíséretében….
Amint becsukja maga mögött az ajtót….
Ahogy az ajtókeret belerezdül a csapódásba….
Ahogy a ház elcsendesül….
Tudatosul bennem, hogy….
Ketten maradtunk Eddel.
A tény, hogy ő is itt van a házban, és én is, ugyanúgy mint régen, harmadik személy nélkül, eléggé felvillanyoz, és izgatottá tesz. Most ha akarnék bemehetnék hozzá, és bármiről beszélhetnék vele, amiről csak akarok! Bármennyi időt vele tölthetek anélkül, hogy valakit hanyagolni kellene emiatt!
Ezen ötletektől fűtve, és felbuzdulva indulok el felfele a lépcsőn, de úgy a hatodik fokon megtorpanok, és nézek magam elé üres tekintettel.
Mégis… mit kérdezhetnék tőle? Miről beszélnék vele…?
Nem beszéltünk már egy hónapja, sőt azelőtt sem sokat. Csak köszöntünk futólag egymásnak, és ennyi. Hiányzik, hogy tudjak neki beszélni az egyetemi dolgaimról, hogy hogy halad a rakéta terve, hogy mit gondol, mikorra leszünk kész… de… van egy olyan érzésem, hogy ez őt nem nagyon érdekelné.
Ez a hiány…. amit a társasága iránt érzek… - még ha csak ott ülne és csendben hallgatna engem – ez… nem is tűnt fel eddig ennyire, mivel itt volt mindig Arü, akivel beszélgethetek mindenféle dologról, ami csak eszembe jut. Persze akkor is hiányoltam Ed társaságát, és hogy lássam, de… nem ennyire erősen.
Most mintha az eddig a fejem fölött lógó két tonnás súly egyszerre a nyakamba szakadna, és nem engedne, hogy kikecmeregjek a fogságából. Ijedten nézek fel a szobája ajtajára, és ismét elkezdem szedni a lábam felfele, egészen míg a szobájáig nem érek. De ekkor megtorpanok.
Ő volt az, aki nem keresett. Ő volt az, akit nem érdekelte mi van velem. Nem fordítva. Ez… fáj…
Ökölbe szorítom a kezem, és összepréselt ajkakkal próbálom elfojtani a feltörő könnyeket, amik most újabb, és újabb hullámban próbálnak feltörni, valahonnan mélyről. A gyomrom elszorul és alig kapok levegőt.
Nincs szüksége rám.
Ennyi volt.
Itt van neki végre az öccse. Azért volt velem, mert hasonlítottam rá, és kellett neki a remény. Nem hibáztatom csak…
Csak…
FÁJ A KURVA ÉLETBE MÁR!!
Ellépek az ajtótól, és bemegyek a szobámba. Becsukom magam mögött az ajtót, nekidőlök, és ledőlök amentén. Fejemet felemelve, a plafonra nézek, remélve, hogy valaki visszanéz rám.
Mindeközben agyamban milliószámra villannak be az emlékek, és az érzések a másik szobában lévő fiúval kapcsolatban. Hagyom a könnyeimet kifolyni, bár még így is szörnyű ez az érzés. Most sajnáltatni akarom magam, legalább az Isten előtt, vagy aki lát engem. Azt akarom, hogy megsajnáljanak, és segítsenek nekem.
Nincs annál borzasztóbb érzés, mint mikor annak, akit te a legjobban szeretsz a világon nem kellesz már. Mikor jön valaki, aki elveszi a helyed, és te csak tehetetlenül állsz, és nézed mindezt.
És az ebben a még borzasztóbb, hogy aki elvette a helyed… nos azt az embert is kedveled, sőt már barátodnak is mered nevezni… egy kicsit.
Alsó ajkam harapdálom, és könnyeimben ázva ülök, mint egy szerencsétlen a szobám padlóján, kipirosodott szemmel, és felkavart lélekkel. Próbálom megállítani az álomképeimet, amik megszállják elmémet arról, hogy mi lenne ha….
… ha átmennék és Ed boldogan fogadna, és átbeszélnénk a napot.
… ha aztán megcsókolnám, és ő visszacsókolna.
… ha Arünek kéne ebben a szobában lennie, és nem nekem.
… ha Ednek én lennék a legfontosabb a világon.
Persze, Alphonse az öccse, és nagyon sok mindenen keresztül mentek már, de mégis…. irigylem a fiatalabb Elricet. Én akarok bemenni hozzá minden este….
Én….
Felhúzom a térdeimet, és ráhajtom a fejem, úgy marcangolom magam belülről, szinte teljesen ronggyá.
Nem tudom mennyi ideig ülök így, de pár óra biztos eltelt már. A szemeim égnek, a fejem is belefájdult, és a maradék erőm is elhagyott már.
Kicsit bizonytalanul felállok, hogy elinduljak fájdalomcsillapítóért, vagy legalább hogy az arcomat megmossam kicsit, és aztán kiteregessem a kimosott ruhákat. Elfordítom a kilincset, kinyitom az ajtót és ledermedek.
- Alfons – néz rám talán zavartan EDWARD – nem akarok zavar…. sírtál?
- NEM! – vágom rá, talán túlságosan is gyorsan.
Elkezdi méregetni az arcom, és úgy látom nem tetszik neki amit lát. Gyorsan az ingujjamban letörlöm a könnycseppek maradékát, és zavartan köhintve folytatom:
- Cs- csak allergia – nevetem el, de úgy érzem, hogy ennyire fájdalmas, és mélyen sebző nevetést senki sem volt még képes produkálni előttem.
- Rendben – szántja végig tekintetével még egyszer a szemem és az orrom között lévő szakaszt, majd felsóhajt – tudnál nekem segíteni?
- Persze – mondom kicsit remegő hangom, de megköszörülöm a torkom, és már normális hangsúllyal tudom folytatni – miben?
- Hát… gyere, megmutatom! – mosolyog rám, és megindul a szobája felé.
Követem.
Ez a mosoly….
Próbálom a plafont nézni, hogy az újabb könnycseppek nehogy kibuggyanjanak, és úgy látszik siker!
Mikor beérünk a szobába eléggé meglepődök. Azt hittem, hogy a szokásos –vagy még annál is nagyobb – kupi, iratcsomók, szennyes ruhadarabok lesznek mindenhol, de, az ágyon szétszórt könyveket és lapokat leszámítva pedáns rend van.
- Az öcséd rakott rendet mi? – csipkelődök vele, ezzel is takargatva zavarom, és feldúltságom.
- Igen ő – dünnyögi morcosan, miközben az iratok között kutakodik.
Elmosolyodok, és közelebb lépek hozzá, hogy lássam mit csinál. A hideg ráz, ahogy ismét a közelében vagyok. Mintha semmi sem történt volna! Mármint… tényleg nem történt semmi, de… mintha tegnap váltunk volna el azzal, hogy oké, ma majd beszélünk.
- Itt van! – nyom az arcomba egy papírdarabot, mindenféle ábrával, körrel és szedettel.
- Ezzel… mégis… mit kezdjek? – nézek ki a lap mögül, hogy láthassa teljesen tanácstalan arcomat.
- Ajh – forgatja meg a szemét, és leül az ágy szélére – gyere! – ütögeti meg maga mellett a helye.
Bólintok és heves szívdobogás mellett fenekemre huppanok, egész közel hozzá. Persze mindezt azért, hogy jobban lássam a lapot!
Aha… na ja. A tehén meg egy növény.
- Szóval – kezd bele a mondókájába, és elkezdi mutogatni, meg magyarázni a krix-kraxokat a lapon, én meg azt sem tudom hogy hova pislogjak. Minden eléggé bonyolult, és inkább kémiai, mint fizikai vonatkozása van, bár, ami a műszaki részét illeti azt még meg- megértem. – A kérdésem Alfons! Hogy lehetne e rakétát szerelni ide – bök a lapon egy fehér részre.
Átnézem alaposan a vázlatot, próbálok ténylegesen arra koncentrálni, nem pedig az ujjára, ami az ábrára mutat, hogy mennyire jól esne ha beletúrna a hajamba, és azzal cirógatná a…
ALFONS!
- Nem is tudom – vakarom meg a tarkómat, és kiveszem a kezéből, hogy még jobban átnézhessem, és tudjak most már egész agyammal a feladatra figyelni. – Igen. Meg lehetne oldani, csak sok dolgot le kéne kerekíteni benne, és… megoldani, hogy valami másfajta üzemanyaggal menjen, mert amint látom ez jó nagy, és saját zsebből nem hinném, hogy tudnál annyi kerozint venni, amennyi ennek a beindításához kellene, ha jól olvasom le a paramétereket – egy pillanatra sem nézek fel a lapból. Nem akarok kizökkenni, bár a combom így is össze van rendesen szorítva – És mégis… hova repülnél ezzel?
- Haza – mondja halkan, és kiveszi a kezemből a tervrajzot.
Elhűlve nézek rá, és kénytelen vagyok nyelni egyet. Haza…? El akar menni?
De….
De azt hittem, most, hogy itt van az öccse, nem akar majd el menni innen! Azt hittem, hogy mindig velem lesz most már, és még ha csak távolról is, de csodálhatom őt, és ki tudja, idővel talán mi ketten…
- Értem – köszörülöm meg a torkom, és felállok, kicsit zavaros tekintettel – nos.. ha csak ennyit akartál akkor én… - indulok meg kifele, de érzem, ahogy valami az ingujjamnál visszahúz.
- Nem… nem csak ennyi – szusszantja, és visszahúz maga mellé. Szemei ide-oda cikáznak az arcom, és a padló között – Beszélgessünk. M- Mi van veled? Milyen az egyetem? Hogy vagy? – állapodik meg pillantása az én ledermedt, és kétségbeesett arcomon.
Tátom a szám, hogy válaszoljak neki, de nem jön ki rajta semmi értelmes szó, vagy hang. A szívem még hevesebben ver, és próbálok nem elájulni. Talán túlreagálom?
De hát… ha erre vártam már mióta!
Ha ezt kértem, hogy érdekelje, mi van velem!
Hogy ne vesszek a feledésbe.
Úgy érzem a könnyek ismét a torkomat fojtogatják, ám ezúttal nem a bánat, hanem az öröm könnyei. Mintha az a nyomasztó betontömb, ami eddig nem engedte, hogy szabadon lélegezzek, meg szűnt volna létezni, és én újra kapok rendesen levegőt.
- Én… jól vagyok – nyögöm ki, minekután újabb hallgatás következik, egymás arcának fürkészése közben. Úgy két perc múlva megszólalok – Az egyetem… nagyon jó. Egyre jobban haladunk a rakétával… - gyűrögetem a már izzadt kezemmel az ingem szélét – már nem sok kell ahhoz, hogy készen legyünk. Mármint ami a tervezést illeti. A kivitelezést még nem tudtuk elkezdeni, mert Maria véletlen rossz papírokat küldött el a beszállítónak, ami miatt csúszunk két hetet, de… legalább addig még tudjuk tökéletesíteni a tervrajzot – morzsolgatom tovább a textildarabot, csak néha pillantva beszélgetőpartneremre, aki az eddigiektől eltérően, most érdeklődve hallgatja azt, amit mondok, amitől még jobban belezavarodok – és az öcséd is… aranyos.
- Igen – mondja szinte egyből, és elmosolyodik – nagyon… örül, hogy elfogadod, és megtűröd őt itt…
- Ez.. természetes.
Ismét csend. És némaság. Csak a saját szuszogásomat hallgatom, és a függöny susogását, ahogy a szél néha bele-belekap.
- Edward… - szedem össze a maradék erőmet, és a kezére teszem a kezem, amitől összerezzen, és kénytelen rám nézni – én nem hiszlek őrültnek. Elhiszem, hogy a te világod létezik. Ezért kérlek, hidd el nekem, hogy ez a világ is létezik.
Lassan, és szaggatottan engedem ki a levegőt, várva a reakciót, ami eléggé furcsa. Ámulva néz rám, és megrázza a fejét, miközben könnyek szöknek a szemébe. Karjai széttárulnak, és csak azt veszem észre, hogy már át is karolt, jó szorosan.
- Alfons… - suttogja a nevem, és nyeldesi könnyeit – … köszönöm!
Remegek az izgalomtól, az impulzustól, és az élménytől, amit ez az ölelés ad most. Nem merek mozdulni, csak mint egy deszka meredek a karjai közt, pedig pontosan tudom, most mit kellene tennem. Meg kéne csókolnom…
Lenézek rá, beharapva alsó ajkam, mire ő tétován rám néz, de aztán ahogy meglátja a szemem egyből hátrébb hőköl, és feláll.
- Én – mondja zavarodottan – csak…
- HAHÓ! – szól a földszintről az ismerő hang, ami fülsértően lepi be a köztünk lévő kis teret, szétszakítva ezzel mindennemű további lépésre való reményt.
Az nap további részét hármasban töltöttük, most először, és meg kell mondani – bár jobb lett volna Eddel kettesben lenni – nagyon jól éreztem magam. Valószínüleg amiatt, ami délután történt. Ednek mégsem vagyok egy senki. Sőt van esély rá, hogy…. talán még….
Együtt esszük meg a vacsorát, és miután mindenki végzett a fürdéssel egy „jó éjt”el el is köszönünk egymástól aznapra. Mikor Edward visszafordul az ajtóból még rám mosolyog, én pedig vissza, amitől a gyomrom örömtáncba kezd, vagy én nem is tudom, de fülig elvörösödve, levakarhatatlan vigyorral a képemen masírozok be a szobámba. Útközben felkapom Lucifert – igen, idő közben Arü által el lett nevezne a kiscica, aki fiú, és ha jól látom egyre kövérebb – és úgy masírozok be a szobámba.
Ennyire még sosem vártam a holnapot. Mint egy kisgyerek, aki a következő napon kirándulni megy, és alig bír magával! Pedig csak… megint találkozni fogok Eddel. És innentől kezdve már biztos, hogy csak jobb lesz!
Elfekszek az ágyamban, a cicát a lábamhoz teszem, ő befészkeli oda magát, én pedig lehunyom a szemem, de annyira ideges vagyok, hogy folyamatosan ráz a hideg, és muszáj kuncognom. Beharapom az alsó ajkam és úgy mosolyogva próbálok meg elaludni, de… mint az már előre várható volt, ez most nem nagyon fog egyhamar bekövetkezni.
Újra és újra felrémlenek a nap eseményei az összes kis mozzanat, amikor Ed hozzámért, vagy mikor rám mosolygott, vagy csak úgy néztük egymást…
- Nii- san… - hallom a másik oldalról, és elkezdek fülelni, mert eléggé érdekes hangsúllyal mondja Arü. Az elmúlt egy hónap alatt sikerült úgy kiéleznem a fülem, hogy szinte minden halljak, ami odaát folyik.
„ Nii-san” folytatódik az előző sóhaj, és végre Ed hangját is meghallom : „ Arüh…” mindezt…. NYÖGVE??
Elég halk, és bár olyan mintha félálomban csak képzelegnék, de tudom mit hallok, és mit nem. Kipattan a szemem, és a fülem odanyomom a falhoz amennyire csak tudom. Halk sóhajokat, és apró nyögéseket hallok, csókok hangját, és főleg a két fiú nevét.
Ők….
most…
Amilyen gyorsan csak tudok elhúzódok, és bámulom magam előtt a falat, a mellkasomhoz kapva. Izgatottan lihegek, bár ez sokkal inkább félelemmel teli izgalom, mint az, amelyiket a holnappal kapcsolatban éreztem. Elszorult torkomon nem megy le több nyál, mintha minden egyes folyadék a szememhez gyűlne, és még feleszmélni sincs időm, elkezdenek a könnycseppek folyni az arcomon. Ahogy egyre erősebben hallom a hangokat és neszeket úgy esek egyre jobban kétségbe, és úgy nyílik egyre jobban ki a szemem.
- Hagyjátok abba… - suttogom Edéknek, és csak a fekete falra meredek a sötét szobám közepén, az ágyon térdelve. – kérlek….
Nyelek egyet, és megszorítom a pizsamám felsőjét olyan erővel, hogy még a bőrömön is érzem ahogy a körmeim próbálják átszakítani a vékony anyagot.
Odaát kicsit elhalkulnak a dolgok, majd meghallom Ed hangosabb nyögését, aminek következtében a fejem a párnába temetem, és beleordítok, hogy tompítsa a hangot. Befogom a fülem és keservesen elkezdek zokogni. Nem akarom elhinni. Nem akarok rá gondolni! Pont most!
Akárhogy fogom be a fülem a hangok emléke beleivódott a tudatomba, és felerősödve dübörög most belülről szakítva szét a maradék boldogságomat, és reményemet, hogy valaha egy pár lehetünk azzal az emberrel, aki nekem a legfontosabb a világon.
Fájdalom.
Düh.
Félelem.
Nem akarom….
… egyedül vagyok….
…félek….
Mit tegyek?
…. kétségbe vagyok esve…
…félek…
Félek.
Félek.
Félek.
Félek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése