Busszal robogok haza az éjszakai városon át, holt fáradtan. Már megint több ideig dolgoztunk a terveken, mint ahogy azt előre terveztem. És még kocsim sincs, hogy azzal legalább kényelmesebben hazaérhessem, mivel kedves lakótársam tönkretette. Ahh.. pedig most milyen jól jönne.
Hm…
Edward..
Otthon vár. Már a gondolattól is mosolyognom kell. Egy éve hogy hozzám költözött, és azóta is velem lakik. Elég kínos bevallani –még ha csak saját magamnak is- de azt hiszem szeretem. Mármint nem úgy, mint egy családtagot, vagy barátot, hanem… jobban. Úgy tényleg nagyon szeretem őt. Bár… nem is értem magam. Kezdjük ott, hogy fiú, de ezt már lerendeztem magamban –hát nem 2 napomba telt bele, míg megemésztettem – aztán ott van még, hogy… ő semmi hajlandóságot nem mutat afelé, hogy esetleg hajlana irányomba, vagy akár a férfiak felé. Bár… nem mintha a lányok felé mutatna hajlandóságot. Harmadrészt Ed ha teheti kerül. Én próbálom felvidítani mindig depressziós hangulatából, de mintha lepattanna róla a segítség, vagy nem is tudom. Pedig mikor először találkoztunk még érdeklődő volt, és mindent akart tudni arról, amit csinálok, ahol tanulok.
De van egy olyan érzésem, hogy ez a „vonzódás” a részéről abban gyökerezett, hogy elméletileg hihetetlen módon hasonlítok az öccsére. Az öccsére, aki neki elmondása szerint mindennél többet jelent a számára. És nem lehetnek együtt mert egy… másik világban van, vagy mi.
Igazából hiszek is neki, meg nem is ez ügyben. Mindenki idiótának, és őrültnek nevezi képzeletbeli barátokkal, de én próbálom elhinni a „meséit”. Ebben az is segít, hogy találkoztam az apjával aki szinte teljesen ugyanazt állította, mint Edward. Annyira furcsa fiú… és tényleg… mintha nem ide tartozna.
Ahogy telt az idő, és egyre több ideig lakott nálam, annál jobban bezárkózott, és annál többet olvasott. Nem értem, miért kerüli az emberek társaságát, egyre nagyobb mértékben. Velem sem beszél annyit, és az étvágya is mintha rohamos mértékben apadna.
Aggódok…
~
A busz nyikorogva lefékez, én pedig komótosan leszállok. Mindjárt leragad a szemem az álmosságtól, és éhes is vagyok. De, ha emlékeim nem csalnak nincs otthon semmi kaja, és esélytelen hogy Edward esetleg elment a boltba, és vett volna valamit. Inkább koplal, csak ne kelljen kimennie a házból.
Felsóhajtok, de a tüdőm ennek nem nagyon örül. Hörögve fújom ki a levegőt, és kicsit szúr is a mellkasom. Remek. Az kéne még, hogy így ősz végére lebetegedjek. Ahogy lépkedek a zimankóban, és jobban összehúzom magamon a kabátom egy kis nyivákoló csöppség téved a lábamhoz. Megállok, majd leguggolok hozzá. Zöld szemei szinte világítanak az éjszakai lámpák fényében, fekete bundája teljesen beleolvad az esti sötétségbe, csak fehérlő farka mutatja hol végződik a kis állatka. Közelebb jön félve, én pedig kinyújtom a kezem felé, hogy meg tudja szagolgatni. Körbenézek, hátha valakié, de alig mászkálnak az utcán, főleg ilyen későn. Megszólítok pár járókelőt, de ők csak mogorván tovább állnak, mintha most loptam volna el a legértékesebb másodperceiket. Visszamegyek a cicához, aki egyre jobban nyávog, és megsimogatom. Nem maradhat idekint, ebben a hidegben. A szél is egyre erősebben fúj, talán még csepereg is egy kicsit. Feltámad bennem a kisangyal, és ölbe veszem a cicát. Kinyitom a kabátomat, és valami ügyes módon beleszuszakolom, hogy még a hazafelé vezető úton se fázzon.
Talán Ed is jobb kedvre derül egy kisállattól.
Ed…
Megint elmosolyodok.
~
Belépek hidegtől reszketve az ajtón, de szerencsére idebent jó meleg van. Kigombolom a kabátom, a cica pedig egyből felfedező útra indul a cipők, az asztal lábai és a székek között. Mosolyogva nézem, miközben megszabadulok a kabáttól, sáltól és cipőmtől.
- Hazajöttem! – kiáltok a már megszokott módon, és leteszem a táskámat a konyhaasztalra.
Kinyitom a hűtőt, hogy nézzek valami kaja után, mikor nevetésre leszek figyelmes. Becsukom az ajtót, és a lépcső irányába nézek. Ez…Ez Ed nevetése…. megborzongok a hallottaktól, és –bár az előbb olyan fáradt voltam még, hogy menni alig bírtam- újult erővel indulok felfele, hogy megnézzem min nevet annyira. Beszélgetést hallok, amitől megtorpanok, de indulok is tovább –biztos a rádió. Mikor felérek, bekopogok, és benyitok hozzá derült arccal, ám a mosoly egyből az arcomra fagy.
- Alfons! – mosolyog rám Edward, és feláll az ágy széléről, miközben a könnyeket törölgeti a szeméből, amit valószínűleg a nevetés hagyott hátra. – hadd mutassam be, az öcsémet.
Az öcséd…?
De mégis….
Az ágyon ülő fiú feláll, és egyből már ott is terem előttem. Kinyújtja a kezét, majd mosolygós ábrázattal, és csilingelő hanggal megszólal:
- Alphonse… Alphonse Elric! Örvendek!
Nem tudom, hogy a meglepettségtől, vagy a dühtől de nem fogadom el a kezét, csak kiviharzok a szobából, és dübörögve levágtatok a lépcsőn. Hallom ahogy tanácstalanul motyognak valamit, de most nem érdekel. Most…
Ez mégis…
Mi volt….???
Magamra rángatom a cipőmet, felveszem a kabátom, és már ki is léptem az ajtón, miközben millió, és millió gondolat cikáz a fejemben.
Nagy léptekkel trappolok a nedves macskakövön, a folyóparton, zsebre dugott kezemben egy papírzsebkendőt gyűrögetek, idegességem levezetendőn, miközben agyam szélsebesen próbál megnyugodni, vagy legalábbis értelmezni az adott helyzetet.
Az a fiú…. az teljesen úgy néz ki MINT ÉN!
Mégis mi a fene folyik itt??
És… annyira nevetett… olyan nagyon nevetett… és boldog volt…
Összeszorítom a szemem, és megállok. Folyamatosan ráz a hideg, és a térdeim is remegnek az idegtől. Beharapom alsó ajkam, és próbálok megnyugodni.
De…
AGHR!
A francba…
~
Olyan fél- egy órával később keveredek csak haza, mikor már úgy érzem, hogy nem fogok idegrángást kapni, ha meglátom azt a fiút. Tisztáznom kellett magamban jó sok dolgot, és nem mintha olyan nagyon ideges típus lennék, de ez elég váratlanul jött.
Mikor belépek az ajtón, meglepetésemre Edward fogad, és eléggé aggódó arccal néz rám.
- J- Jól vagy? – kérdi kicsit remegő hangon. Aggódott volna?
- Persze – mondom, és eszem ágában sincs eltitkolni a meglepettségem, tekintve, hogy eddig azt hittem, nem nagyon foglalkoztatja, hogy a világon vagyok.
- Merre…? – kezdi el kérdését, de én elnézek a válla fölött, és azt a fiút nézem, akinek az arca teljesen megegyezik az enyémmel. Csak fiatalabb.
Erre elhallgat, és halkan felsóhajt.
- Sajnálom, hogy nem telefonáltam, hogy itt van. – beharapja alsó ajkát, és nagyobb tért enged nekem, hogy öltözhessek.
- Nincs semmi – veszem le a cipőmet, és gondosan megigazgatom, olyan gondosan, mint még soha. Húzni akarom az időt, hogy minél később következzen be a kínos beszélgetés.
- Heiderich- san! – szólal meg az idegen, mire egyből felkapom a fejem, telibeszarva, hogy a cipők ettől szétzihálódtak. – kérem… ne haragudjon – lép közelebb hozzám, és meghajol – ha magának terhes, hogy itt vagyok elmegyek!
- N-nem! – vágom rá egyből. De nehogy azt higgye bárki is, hogy ennyire szeretném, hogy maradjon. Csupán az udvariasság szól belőlem, mit megpecsételendőn, egy mosolyt is az arcomra varázsolok – maradj nyugodtan.
Néma csend.
Ez elég kínos.
Mindenki áll, mint a faszent, és meg sem szólal, vagy mozdul. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Jaj haver szedd össze magad!
- Sajnálom –bököm ki végül – nem kellett volna egy szó nélkül elrohannom, csak… hát – zavartan megvakarom a tarkóm – eléggé megleptél!
Nevetek, mire ő is elmosolyodik.
Nem merek Edre nézni.
- Ugyan Heiderich- san! – csilingeli ugyanolyan angyali hanggal – én is eléggé meglepődtem, mikor bátyó mutatta a képet reggel!
- Reggel? – kérdezek vissza, és lakótársamra nézek, aki mentve magát egy lépéssel meghátrál.
- Nos… szólni akartam, de… elment a nap – köhinti zavartan és oldalra tereli tekintetét.
Megrázom a fejem, és felsóhajtok, aminek a vége még mindig döcögős.
- Nii-san mondta, hogy… nem hiszed el, hogy létezik a mi világunk – töri meg a csendet az új jövevény – szóval apa után én is meg szeretném erősíteni, hogy igenis létezik Amestris…
Bólintok egyet elkerekedett szemmel, és figyelmemet teljesen az előttem állóra összpontosítom. Ő is azt mondja…? Mi van ezzel a családdal??
- És…hogy kerültél… ide? – bököm ki kis várakozás után.
Fél szemmel látom, hogy erre Edward is felkapja a fejét. Szóval elfelejtette megkérdezni.
- Meghaltam – jön az egyszerű válasz.
Na, jó. Nálam itt akadt ki a mérce. Szemem ha lehet még nagyobbra nyílik, hátha így jobban megértem a másik válaszát.
- Meghaltál? – teszi fel a kérdését az eddig némán hallgató, és odatrappol öccséhez, majd maga felé fordítja elég idegesen- mégis hogy érted ezt??
- Meg akartalak találni. Apa azt mondta… - kezdi a magyarázkodást a fiatalabb, de Edward keze már el is jár, és képen törli testvérét.
- Arra az emberre ne hallgass, megértetted?! Mégis mit képzeltél? Megölöd magad és minden rendbe jön? – szeme már villámokat szór.
- DE ITT VAGYOK!! – kiált a fiú és könny gyűlik a szemébe, minek hatására Ed elhallgat, és elfordítja a fejét.
Én pedig csak állok, mint akit itt hagytak, és próbálom összerakni az egyre jobban szétszóródó darabkákat. A gyomrom görcsbe rándul, és kikerülve a két fiút inkább a szobám felé veszem az irányt, ahol is szembe találom magam a cicával. Teljesen megfeledkeztem róla.
Leül előttem a lépcsőfokon, és keservesen elkezd nyávogni. Hangja teljesen betölti a néma lakást, ami ettől még barátságtalanabbá válik.
- Alphonse – hallom a nevem Ed szájából, és már fordulnék is hátra, hátha engem szólít, de ekkor látom, hogy az öccsét karolja át vigasztalón. Megremeg a szám széle a jelenettől, vagy inkább csak a csalódottságtól.
Azt hittem engem szólít ilyen lágy hangon.
Ölbe veszem a kis fekete apróságot, és bemegyek vele a szobámba. Kiteszek neki újságot – remélve, hogy nem lesz reggelre minden macskaürülék és vizelet – majd leülök az ágy szélére. Hajamba túrok, és csak tépelődök.
Senki sem tudhatta előre, hogy meg fog jelenni ez a fiú. De… annyira jó lett volna felkészülni. Legalább, ha lett volna valami jel… bármi.
Eldőlök az ágyon, és a szimatoló cicát nézem, de lélekben teljesen máshol vagyok. Visszapörgetem az összes jelenetet, és elképzelek olyan helyzeteket, amikre tudom, hogy nem lett volna semmi esély, de mégis örültem volna, ha úgy történik.
Ha úgy mutathatott volna be Edward, mint az élettársát, nem úgy, mint a lakótársát. Vagy… ha egyáltalán nem jött volna ide ez a fiú. Tudom, szívtelennek, és önzőnek tűnhetek, de nem akarom tudomásul venni, hogy Ed boldogságát, nevetését, mosolyát, vigasztalását ő megkaphatja, én pedig… valószínűleg soha. Vagy csak nagy nehézségek árán.
Megszorítom a takarót, felhúzom a lábam, és próbálom a feltörő könnyeimet visszaszorítani.
Egyedül érzem magam.
Félek.
Fázok.
Edward….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése