Make you feel my love - 3.rész.

A napjaink innentől kezdve eléggé egyhangúan alakultak, dolgos nappalokkal, és neszezéstől „hangos” éjszakákkal.

Alphonseal egyre jobban kijövök, és már szinte nem is tűnik fel, de már egy hónapja, hogy itt van, velünk.

Edwarddal, ha lehet, még kevesebbet beszélünk, mivel ő általában a szobájában van, mindenféle könyveket és jegyzeteket olvasva, és nem nagyon szereti, ha bárki zavarja. Már két napja színét sem láttam, mivel én, mikor ő kint tevékenykedik vagy egyetemen vagyok, vagy a munkahelyen.

Utálom ezt.

Itt van pár méterre tőlem, mégis hihetetlenül hiányzik.

~

- Elmegyek munkát keresni – áll elém Al, én pedig kicsit furcsálkodva nézek rá, minek következtében elkezd magyarázkodni – mivel megengedted, hogy itt lakjak… és ugyebár te fizeted mindhármunkra a kaját meg a vizet meg… ilyesmi – köhint zavartan, de lelkesen, és elszánt tekintettel folytatja – szóval én munkát akarok valahol vállalni, hogy beszálljak a költségbe Heiderich-san!

Csak ámulok és bámulok.

Mindig meg tud lepni, hogy mennyire nagyon különbözik a bátyjában.

Ednek valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy esetleg dolgozhatna, vagy a kutatáson, és a felfedezésen mást is – főleg kétkezi munkát – végezzen. Talán fél a csalódástól.

- R-rendben – nyögöm ki végül, és egy bíztató mosolyt varázsolok az arcomra – sok sikert Alphonse – mosolygok egyre jobban, és megveregetem a vállát bíztatóan.

Ő pedig visszamosolyog rám, és már indul is felvenni a kis táskáját, amibe ki tudja mit rakhatott. Igazából, most hogy így jobban megnézem, az Ed táskája. Csodálkoztam is, hogy Arünek honnan lehet bőrtáskája, mikor ki sem lépett szinte a lakásból, max a boltig ha elment.

Amint kilép az ajtón egy köszönés kíséretében….

Amint becsukja maga mögött az ajtót….

Ahogy az ajtókeret belerezdül a csapódásba….

Ahogy a ház elcsendesül….

Tudatosul bennem, hogy….

Ketten maradtunk Eddel.

A tény, hogy ő is itt van a házban, és én is, ugyanúgy mint régen, harmadik személy nélkül, eléggé felvillanyoz, és izgatottá tesz. Most ha akarnék bemehetnék hozzá, és bármiről beszélhetnék vele, amiről csak akarok! Bármennyi időt vele tölthetek anélkül, hogy valakit hanyagolni kellene emiatt!

Ezen ötletektől fűtve, és felbuzdulva indulok el felfele a lépcsőn, de úgy a hatodik fokon megtorpanok, és nézek magam elé üres tekintettel.

Mégis… mit kérdezhetnék tőle? Miről beszélnék vele…?

Nem beszéltünk már egy hónapja, sőt azelőtt sem sokat. Csak köszöntünk futólag egymásnak, és ennyi. Hiányzik, hogy tudjak neki beszélni az egyetemi dolgaimról, hogy hogy halad a rakéta terve, hogy mit gondol, mikorra leszünk kész… de… van egy olyan érzésem, hogy ez őt nem nagyon érdekelné.

Ez a hiány…. amit a társasága iránt érzek… - még ha csak ott ülne és csendben hallgatna engem – ez… nem is tűnt fel eddig ennyire, mivel itt volt mindig Arü, akivel beszélgethetek mindenféle dologról, ami csak eszembe jut. Persze akkor is hiányoltam Ed társaságát, és hogy lássam, de… nem ennyire erősen.

Most mintha az eddig a fejem fölött lógó két tonnás súly egyszerre a nyakamba szakadna, és nem engedne, hogy kikecmeregjek a fogságából. Ijedten nézek fel a szobája ajtajára, és ismét elkezdem szedni a lábam felfele, egészen míg a szobájáig nem érek. De ekkor megtorpanok.

Ő volt az, aki nem keresett. Ő volt az, akit nem érdekelte mi van velem. Nem fordítva. Ez… fáj…

Ökölbe szorítom a kezem, és összepréselt ajkakkal próbálom elfojtani a feltörő könnyeket, amik most újabb, és újabb hullámban próbálnak feltörni, valahonnan mélyről. A gyomrom elszorul és alig kapok levegőt.

Nincs szüksége rám.

Ennyi volt.

Itt van neki végre az öccse. Azért volt velem, mert hasonlítottam rá, és kellett neki a remény. Nem hibáztatom csak…

Csak…

FÁJ A KURVA ÉLETBE MÁR!!

Ellépek az ajtótól, és bemegyek a szobámba. Becsukom magam mögött az ajtót, nekidőlök, és ledőlök amentén. Fejemet felemelve, a plafonra nézek, remélve, hogy valaki visszanéz rám.

Mindeközben agyamban milliószámra villannak be az emlékek, és az érzések a másik szobában lévő fiúval kapcsolatban. Hagyom a könnyeimet kifolyni, bár még így is szörnyű ez az érzés. Most sajnáltatni akarom magam, legalább az Isten előtt, vagy aki lát engem. Azt akarom, hogy megsajnáljanak, és segítsenek nekem.

Nincs annál borzasztóbb érzés, mint mikor annak, akit te a legjobban szeretsz a világon nem kellesz már. Mikor jön valaki, aki elveszi a helyed, és te csak tehetetlenül állsz, és nézed mindezt.

És az ebben a még borzasztóbb, hogy aki elvette a helyed… nos azt az embert is kedveled, sőt már barátodnak is mered nevezni… egy kicsit.

Alsó ajkam harapdálom, és könnyeimben ázva ülök, mint egy szerencsétlen a szobám padlóján, kipirosodott szemmel, és felkavart lélekkel. Próbálom megállítani az álomképeimet, amik megszállják elmémet arról, hogy mi lenne ha….

… ha átmennék és Ed boldogan fogadna, és átbeszélnénk a napot.

… ha aztán megcsókolnám, és ő visszacsókolna.

… ha Arünek kéne ebben a szobában lennie, és nem nekem.

… ha Ednek én lennék a legfontosabb a világon.

Persze, Alphonse az öccse, és nagyon sok mindenen keresztül mentek már, de mégis…. irigylem a fiatalabb Elricet. Én akarok bemenni hozzá minden este….

Én….

Felhúzom a térdeimet, és ráhajtom a fejem, úgy marcangolom magam belülről, szinte teljesen ronggyá.

Nem tudom mennyi ideig ülök így, de pár óra biztos eltelt már. A szemeim égnek, a fejem is belefájdult, és a maradék erőm is elhagyott már.

Kicsit bizonytalanul felállok, hogy elinduljak fájdalomcsillapítóért, vagy legalább hogy az arcomat megmossam kicsit, és aztán kiteregessem a kimosott ruhákat. Elfordítom a kilincset, kinyitom az ajtót és ledermedek.

- Alfons – néz rám talán zavartan EDWARD – nem akarok zavar…. sírtál?

- NEM! – vágom rá, talán túlságosan is gyorsan.

Elkezdi méregetni az arcom, és úgy látom nem tetszik neki amit lát. Gyorsan az ingujjamban letörlöm a könnycseppek maradékát, és zavartan köhintve folytatom:

- Cs- csak allergia – nevetem el, de úgy érzem, hogy ennyire fájdalmas, és mélyen sebző nevetést senki sem volt még képes produkálni előttem.

- Rendben – szántja végig tekintetével még egyszer a szemem és az orrom között lévő szakaszt, majd felsóhajt – tudnál nekem segíteni?

- Persze – mondom kicsit remegő hangom, de megköszörülöm a torkom, és már normális hangsúllyal tudom folytatni – miben?

- Hát… gyere, megmutatom! – mosolyog rám, és megindul a szobája felé.

Követem.

Ez a mosoly….

Próbálom a plafont nézni, hogy az újabb könnycseppek nehogy kibuggyanjanak, és úgy látszik siker!

Mikor beérünk a szobába eléggé meglepődök. Azt hittem, hogy a szokásos –vagy még annál is nagyobb – kupi, iratcsomók, szennyes ruhadarabok lesznek mindenhol, de, az ágyon szétszórt könyveket és lapokat leszámítva pedáns rend van.

- Az öcséd rakott rendet mi? – csipkelődök vele, ezzel is takargatva zavarom, és feldúltságom.

- Igen ő – dünnyögi morcosan, miközben az iratok között kutakodik.

Elmosolyodok, és közelebb lépek hozzá, hogy lássam mit csinál. A hideg ráz, ahogy ismét a közelében vagyok. Mintha semmi sem történt volna! Mármint… tényleg nem történt semmi, de… mintha tegnap váltunk volna el azzal, hogy oké, ma majd beszélünk.

- Itt van! – nyom az arcomba egy papírdarabot, mindenféle ábrával, körrel és szedettel.

- Ezzel… mégis… mit kezdjek? – nézek ki a lap mögül, hogy láthassa teljesen tanácstalan arcomat.

- Ajh – forgatja meg a szemét, és leül az ágy szélére – gyere! – ütögeti meg maga mellett a helye.

Bólintok és heves szívdobogás mellett fenekemre huppanok, egész közel hozzá. Persze mindezt azért, hogy jobban lássam a lapot!

Aha… na ja. A tehén meg egy növény.

- Szóval – kezd bele a mondókájába, és elkezdi mutogatni, meg magyarázni a krix-kraxokat a lapon, én meg azt sem tudom hogy hova pislogjak. Minden eléggé bonyolult, és inkább kémiai, mint fizikai vonatkozása van, bár, ami a műszaki részét illeti azt még meg- megértem.  – A kérdésem Alfons! Hogy lehetne e rakétát szerelni ide – bök a lapon egy fehér részre.

Átnézem alaposan a vázlatot, próbálok ténylegesen arra koncentrálni, nem pedig az ujjára, ami az ábrára mutat, hogy mennyire jól esne ha beletúrna a hajamba, és azzal cirógatná a…

ALFONS!

- Nem is tudom – vakarom meg a tarkómat, és kiveszem a kezéből, hogy még jobban átnézhessem, és tudjak most már egész agyammal a feladatra figyelni. – Igen. Meg lehetne oldani, csak sok dolgot le kéne kerekíteni benne, és… megoldani, hogy valami másfajta üzemanyaggal menjen, mert amint látom ez jó nagy, és saját zsebből nem hinném, hogy tudnál annyi kerozint venni, amennyi ennek a beindításához kellene, ha jól olvasom le a paramétereket – egy pillanatra sem nézek fel a lapból. Nem akarok kizökkenni, bár a combom így is össze van rendesen szorítva – És mégis… hova repülnél ezzel?

- Haza – mondja halkan, és kiveszi a kezemből a tervrajzot.

Elhűlve nézek rá, és kénytelen vagyok nyelni egyet. Haza…? El akar menni?

De….

De azt hittem, most, hogy itt van az öccse, nem akar majd el menni innen! Azt hittem, hogy mindig velem lesz most már, és még ha csak távolról is, de csodálhatom őt, és ki tudja, idővel talán mi ketten…

- Értem – köszörülöm meg a torkom, és felállok, kicsit zavaros tekintettel – nos.. ha csak ennyit akartál akkor én… - indulok meg kifele, de érzem, ahogy valami az ingujjamnál visszahúz.

- Nem… nem csak ennyi – szusszantja, és visszahúz maga mellé. Szemei ide-oda cikáznak az arcom, és a padló között – Beszélgessünk. M- Mi van veled? Milyen az egyetem? Hogy vagy? – állapodik meg pillantása az én ledermedt, és kétségbeesett arcomon.

Tátom a szám, hogy válaszoljak neki, de nem jön ki rajta semmi értelmes szó, vagy hang. A szívem még hevesebben ver, és próbálok nem elájulni. Talán túlreagálom?

De hát… ha erre vártam már mióta!

Ha ezt kértem, hogy érdekelje, mi van velem!

Hogy ne vesszek a feledésbe.

Úgy érzem a könnyek ismét a torkomat fojtogatják, ám ezúttal nem a bánat, hanem az öröm könnyei. Mintha az a nyomasztó betontömb, ami eddig nem engedte, hogy szabadon lélegezzek, meg szűnt volna létezni, és én újra kapok rendesen levegőt.

- Én… jól vagyok – nyögöm ki, minekután újabb hallgatás következik, egymás arcának fürkészése közben. Úgy két perc múlva megszólalok – Az egyetem… nagyon jó. Egyre jobban haladunk a rakétával… - gyűrögetem a már izzadt kezemmel az ingem szélét – már nem sok kell ahhoz, hogy készen legyünk. Mármint ami a tervezést illeti. A kivitelezést még nem tudtuk elkezdeni, mert Maria véletlen rossz papírokat küldött el a beszállítónak, ami miatt csúszunk két hetet, de… legalább addig még tudjuk tökéletesíteni a tervrajzot – morzsolgatom tovább a textildarabot, csak néha pillantva beszélgetőpartneremre, aki az eddigiektől eltérően, most érdeklődve hallgatja azt, amit mondok, amitől még jobban belezavarodok – és az öcséd is… aranyos.

- Igen – mondja szinte egyből, és elmosolyodik – nagyon… örül, hogy elfogadod, és megtűröd őt itt…

- Ez.. természetes.

Ismét csend. És némaság. Csak a saját szuszogásomat hallgatom, és a függöny susogását, ahogy a szél néha bele-belekap.

- Edward… - szedem össze a maradék erőmet, és a kezére teszem a kezem, amitől összerezzen, és kénytelen rám nézni – én nem hiszlek őrültnek. Elhiszem, hogy a te világod létezik. Ezért kérlek, hidd el nekem, hogy ez a világ is létezik.

Lassan, és szaggatottan engedem ki a levegőt, várva a reakciót, ami eléggé furcsa. Ámulva néz rám, és megrázza a fejét, miközben könnyek szöknek a szemébe. Karjai széttárulnak, és csak azt veszem észre, hogy már át is karolt, jó szorosan.

- Alfons… - suttogja a nevem, és nyeldesi könnyeit – … köszönöm!

Remegek az izgalomtól, az impulzustól, és az élménytől, amit ez az ölelés ad most. Nem merek mozdulni, csak mint egy deszka meredek a karjai közt, pedig pontosan tudom, most mit kellene tennem. Meg kéne csókolnom…

Lenézek rá, beharapva alsó ajkam, mire ő tétován rám néz, de aztán ahogy meglátja a szemem egyből hátrébb hőköl, és feláll.

- Én – mondja zavarodottan – csak…

- HAHÓ! – szól a földszintről az ismerő hang, ami fülsértően lepi be a köztünk lévő kis teret, szétszakítva ezzel mindennemű további lépésre való reményt.

Az nap további részét hármasban töltöttük, most először, és meg kell mondani – bár jobb lett volna Eddel kettesben lenni – nagyon jól éreztem magam. Valószínüleg amiatt, ami délután történt. Ednek mégsem vagyok egy senki. Sőt van esély rá, hogy…. talán még….

Együtt esszük meg a vacsorát, és miután mindenki végzett a fürdéssel egy „jó éjt”el el is köszönünk egymástól aznapra. Mikor Edward visszafordul az ajtóból még rám mosolyog, én pedig vissza, amitől a gyomrom örömtáncba kezd, vagy én nem is tudom, de fülig elvörösödve, levakarhatatlan vigyorral a képemen masírozok be a szobámba. Útközben felkapom Lucifert – igen, idő közben Arü által el lett nevezne a kiscica, aki fiú, és ha jól látom egyre kövérebb – és úgy masírozok be a szobámba.

Ennyire még sosem vártam a holnapot. Mint egy kisgyerek, aki a következő napon kirándulni megy, és alig bír magával! Pedig csak… megint találkozni fogok Eddel. És innentől kezdve már biztos, hogy csak jobb lesz!

Elfekszek az ágyamban, a cicát a lábamhoz teszem, ő befészkeli oda magát, én pedig lehunyom a szemem, de annyira ideges vagyok, hogy folyamatosan ráz a hideg, és muszáj kuncognom. Beharapom az alsó ajkam és úgy mosolyogva próbálok meg elaludni, de… mint az már előre várható volt, ez most nem nagyon fog egyhamar bekövetkezni.

Újra és újra felrémlenek a nap eseményei az összes kis mozzanat, amikor Ed hozzámért, vagy mikor rám mosolygott, vagy csak úgy néztük egymást…

- Nii- san… - hallom a másik oldalról, és elkezdek fülelni, mert eléggé érdekes hangsúllyal mondja Arü. Az elmúlt egy hónap alatt sikerült úgy kiéleznem a fülem, hogy szinte minden halljak, ami odaát folyik.

„ Nii-san” folytatódik az előző sóhaj, és végre Ed hangját is meghallom : „ Arüh…” mindezt…. NYÖGVE??

Elég halk, és bár olyan mintha félálomban csak képzelegnék, de tudom mit hallok, és mit nem. Kipattan a szemem, és a fülem odanyomom a falhoz amennyire csak tudom. Halk sóhajokat, és apró nyögéseket hallok, csókok hangját, és főleg a két fiú nevét.

Ők….

most…

Amilyen gyorsan csak tudok elhúzódok, és bámulom magam előtt a falat, a mellkasomhoz kapva. Izgatottan lihegek, bár ez sokkal inkább félelemmel teli izgalom, mint az, amelyiket a holnappal kapcsolatban éreztem. Elszorult torkomon nem megy le több nyál, mintha minden egyes folyadék a szememhez gyűlne, és még feleszmélni sincs időm, elkezdenek a könnycseppek folyni az arcomon. Ahogy egyre erősebben hallom a hangokat és neszeket úgy esek egyre jobban kétségbe, és úgy nyílik egyre jobban ki a szemem.

- Hagyjátok abba… - suttogom Edéknek, és csak a fekete falra meredek a sötét szobám közepén, az ágyon térdelve. – kérlek….

Nyelek egyet, és megszorítom a pizsamám felsőjét olyan erővel, hogy még a bőrömön is érzem ahogy a körmeim próbálják átszakítani a vékony anyagot.

Odaát kicsit elhalkulnak a dolgok, majd meghallom Ed hangosabb nyögését, aminek következtében a fejem a párnába temetem, és beleordítok, hogy tompítsa a hangot. Befogom a fülem és keservesen elkezdek zokogni. Nem akarom elhinni. Nem akarok rá gondolni! Pont most!

Akárhogy fogom be a fülem a hangok emléke beleivódott a tudatomba, és felerősödve dübörög most belülről szakítva szét a maradék boldogságomat, és reményemet, hogy valaha egy pár lehetünk azzal az emberrel, aki nekem a legfontosabb a világon.

Fájdalom.

Düh.

Félelem.

Nem akarom….

… egyedül vagyok….

…félek….

Mit tegyek?

…. kétségbe vagyok esve…

…félek…

Félek.

Félek.

Félek.

Félek.

Make you feel my love - 2.rész.

Másnap reggel, mikor felkelek a párna elég nedves a nyálamtól. Vagy… a könnyeim?

Elég nyakatekert módon aludtam el, aminek hála a nyakam annyira beállt, hogy alig bírom oldalra fordítani a fejem. Felülök az ágy szélére, és megmasszírozom a nyakam, hátha kicsit enyhül a húzódás, de nem sok remény van a változásra, szóval valószínűleg ma egyenes nyakkal kell járnom –kelnem a városban.

Kis idő múlva erőt veszek magamon, elrugaszkodok az ágytól, felállok, és elindulok lefele a konyhába, hátha csodatörtént este óta, és lett a hűtőben valamiféle étel a zsíron és a póréhagymán kívül.

Alig hogy a lépcsőre teszem a lábam már meg is csap a finom kávé illata, és a pirítós utánozhatatlan aromája. Ettől a kora reggeli érzékleti áradattól kicsit megrökönyödve állok meg a legfelső lépcsőfokon. Edward… készített volna reggelit…?

Elmosolyodok, mert valahogy nem bírom elképzelni őt köténykében, sürögve a konyhában. Őt, aki még ahhoz is túl „fáradt” hogy a szennyes edényt elvigye a mosogatóig.

Csendben, szinte nesztelenül indulok el lefele, és próbálom a lehető legkevesebb hangot kiadni magamból, hogy észrevétlenül nézhessem ahogy ténykedik. Lelépek a lépcsőről, a konyha felé fordulok, amikor …

- A- Alphonse … - nyögöm ki kicsit megilletődve. Pár pillanatig nem is tudok mit hozzáfűzni, csak úgy fél perces kínos csend után – h-hát te? 

- Jó reggelt Heiderich- san – mosolyog rám, bár kicsit félszegen. Nyílván a TE-MI-A-FASZT-KERESEL-ITT arckifejezésem láttán. – én csak… gondoltam készítek reggelit, míg alszotok, hogy… megköszönjem, hogy itt lakhatok.

Hohoho! Álljunk csak meg egy kicsit! Itt LAKHAT? Ki mondta, hogy itt lakhat? Vagy Edward már annyira magáénak tudja ezt a házat, hogy nyugodt szívvel enged be lakótársakat.

- Oh, köszi, köszi – legyezek, és közben a lépcső felé pillantok. Edward nyílván még odafent van. Beszélni kellene vele erről az ittlakós dologról, mert ez így nagyon nem oké. Még egy kicsit merengek gondolataimba merülve, aztán visszanézek a fiatalabb Elricre, aki épp megterít két főre. Mi van én nem kapok?

- Bátyó azt mondta… majd fent fog enni, nem akar lejönni, mert…valamin nagyon dolgozik – hadarja el, mikor látja arcomon az értelmetlen kifejezést.

- Oh – válaszolom teljességgel szabadjára engedve meglepettségemet – hát akkor, ketten eszünk – állapítom meg a briliáns tényt. Most erre a mondatra miért volt szükség?

- Hai – motyogja halkan.

Elcsendesül minden.

Újra ránk telepszik a nyomasztó és kínos csend.

Úgy egy perc is eltelik így némán, az evőeszközök csörömpölését hallgatva, miután megmozdulok. Leülök az egyik terítékhez, szembe velem a hasonmásom, és zavart arckifejezéssel elkezdi igazgatni a szalvétáját. Mikor már vagy huszadjára forgatta, és hajtogatta kiveszek egy virslit a közös tálból, minek következményeként ő megkönnyebbülve felsóhajtva követi példám.

Remek. Úgy néz ki,  ha meg akarom törni a jeget, akkor nekem kell kezdeményeznem a beszélgetést is. Bár úgy érzem, inkább az én szívemnek lenne szükségem jégtörőre, az övé helyett.

- És mi a véleményed a világunkról?

- Nos – felel két rágás közt – eléggé egyszerű.

- Egyszerű? – kérdezek vissza megilletődött, és válaszra éhes ábrázattal.

- Mármint úgy értem, hogy a mi alkímiára épülő világunkkal összehasonlítva… nos hát úgy az egyszerű. De azon felül, hogy egyszerű, igen érdekes is, hogy itt a fizikai vonal fejlődött tovább. Letisztultabbak az alapvető szabályok, mint nálunk, talán. Vagy nem is tudom már hogy megfogalmazni – gabalyodik bele mondandójába.

Elkerekedett szemmel nézek a szemben ülőre, miközben kezemből kiesik a villa, és csörömpölve, sőt szinte visítva esik a tányérra.. Ez a fiú…. kimondta mindazt… amit Edwardból még csak kínkeserves próbálkozások árán sem voltam képes kiszedni. Neki eszébe sem jutott volna összehasonlítani a két világot, hát még a törvényszerűségeket. Ő ezt sosem tartotta egy igazi, létező világnak, mindig csak egy álomvilágnak látta.

Talán ezért sem hittem annyira neki – és ezzel együtt épelméjűségében sem. Mert hogy a földtől teljesen elrugaszkodott, szinte légből kapott teóriákat állított fel, miközben azt hajtogatta, hogy ez egy álomvilág.

Ellenben, ez a fiú pedig… teljesen létező helyként fogja fel mind a két világot. Meg van győződve arról, hogy az a világ is éppoly valóságos, mint ez. Most egy kicsit megmoccant bennem valami afelé, hogy elhiggyem a kis „meséjüket”.

- V-valami rosszat mondtam? – hebegi az arckifejezésem láttán.

- NEM! – vágom rá, kicsit talán erélyesebben, mint az helyes lett volna, mert összerezzenve még kisebbre húzza magát a székben – hah, bocs, csak… érdekes hogy nem úgy fogod fel ezt a világot… mint a bátyád – rázom meg a fejem.

- Nos, Nii-san… ő egy álomvilágnak….

- Igen tudom – vágok a szavába és lehunyom a szemem, miközben egy csalódott mosoly kúszik arcomra.

- Nii-san tudja, hogy nem hiszel neki. – halkul még jobban el, így nagyon kell fülelnem arra, mit is mond – épp ezért nem akar annyit a közeledben lenni. Nyílván mert… nem akar a terhedre sem lenni.

Kinyitom a szemem, de csak az előttem álló sótartót vagyok képes bámulni mereven. Azért került engem… azért nem beszélt volna velem, mert azt hitte hogy őrültnek hiszem? De akkor, miért nem mondta, hogy ez őt bántja? Miért mondja el egyből ennek a fiúnak. Rendben, hogy az öccse, de…. hogy bízhat meg ennyire benne. Én sem árultam el őt egy percre sem, és nem is nagyon hoztam fel ezt a két világos témát, és erre…..

- Edward… - nyögöm ki, majd felsóhajtok - …. sosem fogom megérteni hogy működik az agya.

- Hát elég nehéz is rájönni mikor mit akar – turkálja az előtte lévő tányérban lévő maradékot – Heiderich san! – pillant fel rám – fontos vagy bátyónak. Érdekli, hogy mit gondolsz róla, szóval… biztos hogy barátjának tart, még ha túl büszke is ahhoz, hogy bevallja.

- Neked ezt elmondta? – kérdem kételkedve, szinte Alphonse szavába vágva, mert ezt már nem nagyon tudom lenyelni.

- Nem, de… ismerem már annyira, hogy halljam a szavaiból a mögöttes tartalmat – közli velem eltökélten, és rendíthetetlen tekintettel.

Ez ellen a nézés ellen pedig nem tudok mit tenni. Annyira átható, és igaznak hat, hogy fejet hajtok a mondandója előtt, és hagyom hogy a jó érzés elárassza a testemet.

Edwardnak fontos vagyok. Elhihetem ezt egyáltalán? Tény, hogy valamennyi hitet engedek most ennek a tézisnek, de teljesen nem fogok teret engedni neki. Ismét gondolataimba merülök jó alaposan, és mélyen, ahonnan egy kicsivel kellemesebb hangnem szakít ki.

- Amúgy Heiderich- san – köhint és lenéz az asztalra, aminek a szélét simogatja – tegnap láttam itt egy kiscicát és azt szeretném megkérdezni, hogy – nagy levegőt vesz, és a végét csak úgy elhadarja összeszorított szemmel.

Ha elvből nem utálnám, akkor azt mondhatnám hogy… aranyos.

Sőt meglehetősen édes, minek hála kénytelen vagyok rámosolyogni.

- Szereted a cicákat? – kérdem, de a választ még meg se várom, máris folytatom – ébredéskor még a szobámban láttam, nézd meg, hátha még ott van valahol.

Felcsillan a szeme, és egyből feláll az asztaltól, ami kicsit meglep, mert nem vagyok hozzászokva a gyors emberekhez. Főleg nem ebben a házban.

- Majd elmosogatok, hagyd csak! – veti oda nekem, és már fut is a lépcsőhöz, illetve a szobámhoz.

Utána fordulok, és nézem ahogy eltűnik a „plafonban”. Lassan komótosan felállok, és utánamegyek, nehogy valami eltűnjön a szobámból, vagy tönkretegyen valamit. Sosem lehet tudni, milyen ember is lakozik benne!

Ahogy veszem a lépcsőfokokat azon gondolkozok, hogy vajon miken mehettek kettesben keresztül, hogy ennyire összetartanak, és hogy…. ennyi fájdalom és tapasztalat legyen a szemükben. Egyikőjük sem néz ki felnőttnek, de a szemük olyan, mintha egy bölcsé lenne. Egy katonáé, aki már látta a világ sötét oldalát.

A nap további részét Alphonseal kettesben töltöttük, tekintve, hogy Edward nem hajlandó kijönni a szobájából, mivel nagyon fontos „utána olvasni valója” akadt, és mikor zargatni mertük kis híján leordította a fejünket, szóval többet nem nagyon próbálkoztunk ezzel a merész akcióval.

Bár még csak most ismertük meg egymást, és én nagyon nem bírom ezt a fiút, egész jól elbeszélgettünk. Vagyis jobban mondva én beszéltem, ő pedig hallgatott.

Szinte minden érdekelte ebből a világból, ami még inkább előrehozza agyamban azt a tényt, hogy ők tényleg másik világból jöhettek.

Beszéltem neki a rakétákról, a repülőkről, léghajókról, hajókról, tengeralattjárókról, a háborúról,  a gazdasági és polgári helyzetről, és még minden egyébről ami csak eszembe jutott, vagy amire rákérdezett.

Mindenbe belekérdezett, én pedig próbáltam neki diplomatikusan, és jól átgondoltam válaszolni, de mire kifújhattam volna magam, hogy igen, most ezt jól el tudtad magyarázni, büszke lehetsz magadra, máris jött a következő kérdés.

De ő nem úgy felszínesen kérdezgetett, mint Ed, aki merő jóindulatból akarta volna tudni az evilági dolgokat, hogy ne nézzék komplett hülyének. Nem. Ő valahogy jobban meg akarta ismerni ezt a világot, a működését, az elvét, a logikáját. Bele akart folyni, nem úgy, mint a bátyja, aki emberi kapcsolatokat sem akart kialakítani, épp emiatt.

Ezért is olyan furcsa látni, hogy valaki ennyire érdeklődjön az ilyen elemi dolgok iránt.

Nem tudom… talán valamennyire kezdem megkedvelni ezt a fiút.

Az a csillogás a szemében, ami úgy néz ki, soha ki nem alszik, és a tudás újra és újra felizzítja, valamiért amiatt nem tudok annyira ellenszenvesen nézni rá, mint ahogy azt elterveztem.

A mai nap estét – a tegnapival ellentétben – fürdéssel és pizsama felvevéssel zárom. Mikor bekucorodok a takaró alá, és kényelmesen elhelyezkedek, elkezdek neszelni, és hallgatózni a másik szobából kiszűrődő zajok iránt. A beszélgetést tompán hallom – hála a papírvékony falaknak – és próbálok elcsípni belőle pár mondatot, hátha rólam van szó. De a nagy koncentrálásban elnyom az álom.

Az éjszaka közepén mikor felébredek, mintha valami cuppanó hangot hallottam volna, amitől egy pillanatra megáll bennem az ütő.

De aztán ismét elindul a lélegzetem a helyes úton.

- Biztos csak a szél – dünnyögöm, és visszaalszok.

Missing

Na hii!! Ma engedtem haza Edet....*sigh*


Most nem fogok világmegváltó blogbejegyzést írni, majd vmikor máskor....de...címszavakban
K.U.R.V.A.J.Ó.V.O.L.T.!!!
A bulim is vmi eszméletlen jóra sikeredett mindenki abajkodott :D JAJ ÉS JÖTTEK A MOSTANI OSZTÁLYTÁRSAIM OMFG OMFG OMFG!!! Vettek nekem ajándékot tejóég *o*!!!!! Annyira jófejek jézusom T___T( bár Gergő meg Feri rámászott Edre amit nem nagyon kultiváltam -_- de mindegy, mert Ed velem van,xal BESZOPTÁTOK MUHAHAHA!!!) Mentünk a tigrisbe, aztán a deepbe :D Megmutattam Ednek a bűntanyát :P És táncoltunk jó simulósan ahogy azt kell!!! Meg volt kiss~ is!!
Jaj nagyon szeretem T__T annyira szörnyű most nélküle,h. az már nem emberi...

vOlt ugyebár a szülinapom! :D 20.... -_- Ennek örömére kaptam Edtől egy kulacsot(aminek NAGYON örültem) rárajzolva engem vmi vén tataként -_-".....bottal szemüveggel ...krh...xDDDD de attól függetlenül nagyon tetszett :D és hnap majd abban viszem a teámat! És van már még1 ok arra,h. Ed járjon egész nap a fejemben -mintha eddig máshogy lett vna XD

Szombaton pocoltunk és pocoltunk és "nyuszultunk"(Ed szószedet xD) meghát na amit kell és illik :D! Annyira boldog voltam, hogy itt van, hogy azt egyszerűen NEM.LEHET.SZAVAKBA.ÖNTENI!!!

Anyuéktól ugyebár kaptam a mobilomat (amit naaagyon szeretek:D) meg vett nekem vmi joghurtos tortát ami jaj igazi szülinapi volt! :D Akkor Laciéktól 5E-t Mamitól 10E-t (xal fedezve van a jövőheti "kis" kiruccanásom XD!!!(Y))

Jól telt a szülinapom mindenki köszöntgetett, de mégis nekem az volt a legjobb,h. Ed ittvan..(IGEN. NYÁL.MEGINT .XD)

Aztánöhm...vasárnap...OAO akkor sem csináltunk semmi különöset XD Átjöttek nagybátyámék....Ed egyből elnevezte unokahúgomat Hódnak XD xal adta magát a HÓDMEZŐVÁSÁRHELY XD!!! Meg aztán a téma gyönyörűen folyt a piros majmokról meg SZEREPEZTÜNK XDDD!!!
Trécsánxpiros majom
Barüx vki...XDD
meg nemtom asszem ennyi.

De annyit röhögtünk ezen is,h. omfg XDDD *még most is bekönnyezik ha rágondol xD*
Aztán Ednek fájt a hasa és HÁLA nem ment haza vasárnap este AHHH ANNYIRA JÓ VOLT,H. ITT MARADT!!! *O*

De Zsolti ugyebár nm tudta,h. itt van Ed, xal reggel volt egy kisebb kommandón, amikor Zsolti a wc-n volt, gyorsan kicsempésztem Edet és futottunk a buszhoz, nehogy meglásson minket XDD!!!WÁÁ ! Aztán mentünk Tesco, vettünk és ettünk csupa értelmes kaját-nem akarom sorolni mert rosszul leszek XD-

Aztán go home. Itthon főztünk meg hát voltak EGYÉB dolgok :D XD (Y) És főztem...és blöá...*felkavarodik a gyomra* aztán aludtunk...aztán felkeltünk és indultunk gyorsan busz nehogy zsolti hazajöjjön x__X"" de nem jött! Xal visszajöttünk még 10perce, h. legyen kiss meg ilyesmi :D aztán ismét útra keltünk...OAO mentünk Fórum, és ettünk fagyiiiit : DDD!!! Juj fullos is volt XD aztán még lenyomtunk 1-1 twistert is xDD(Y) hahw és tökre meglepődtem mikor a wc-ben voltunk és Ed megpuszilt OAO NYÍLVÁNOS HELYEN!!!!:O fejlődik a kis drágám...




ÉS PERVERZEDIK!!! Az én hatásom?._________. hmm nem is tudom :P!!! Najóóóóóóó>< szówell~











Feltettem a vonatra és utána egyből elszorult a torkom..és..nagyon szar volt. Még most is borzasztó...:/...nagyon hiányzik. Őrülten!!

Mintha kitéptek volna belőlem egy bazinagy darabot :S...

jhjaaaj DE JÖVŐŐŐHÉÉÉÉT *O* MEGHALOK A GYÖNYÖRTŐL!!!!!!: DDDDDDDDD!!!

SZERETEM SZERETEM SZERETEM!!!
ED!! HA OLVASOD:
SZERETLEK SZERETLEK SZERETLEK!!!

Make you feel my love - 1.rész.

Busszal robogok haza az éjszakai városon át, holt fáradtan. Már megint több ideig dolgoztunk a terveken, mint ahogy azt előre terveztem. És még kocsim sincs, hogy azzal legalább kényelmesebben hazaérhessem, mivel kedves lakótársam tönkretette. Ahh.. pedig most milyen jól jönne.

Hm…

Edward..

Otthon vár. Már a gondolattól is mosolyognom kell. Egy éve hogy hozzám költözött, és azóta is velem lakik. Elég kínos bevallani –még ha csak saját magamnak is- de azt hiszem szeretem. Mármint nem úgy, mint egy családtagot, vagy barátot, hanem… jobban. Úgy tényleg nagyon szeretem őt. Bár… nem is értem magam. Kezdjük ott, hogy fiú, de ezt már lerendeztem magamban –hát nem 2 napomba telt bele, míg megemésztettem – aztán ott van még, hogy… ő semmi hajlandóságot nem mutat afelé, hogy esetleg hajlana irányomba, vagy akár a férfiak felé. Bár… nem mintha a lányok felé mutatna hajlandóságot. Harmadrészt Ed ha teheti kerül. Én próbálom felvidítani mindig depressziós hangulatából, de mintha lepattanna róla a segítség, vagy nem is tudom. Pedig mikor először találkoztunk még érdeklődő volt, és mindent akart tudni arról, amit csinálok, ahol tanulok.

De van egy olyan érzésem, hogy ez a „vonzódás” a részéről abban gyökerezett, hogy elméletileg hihetetlen módon hasonlítok az öccsére. Az öccsére, aki neki elmondása szerint mindennél többet jelent a számára. És nem lehetnek együtt mert egy… másik világban van, vagy mi.

Igazából hiszek is neki, meg nem is ez ügyben. Mindenki idiótának, és őrültnek nevezi képzeletbeli barátokkal, de én próbálom elhinni a „meséit”. Ebben az is segít, hogy találkoztam az apjával aki szinte teljesen ugyanazt állította, mint Edward. Annyira furcsa fiú… és tényleg… mintha nem ide tartozna.

Ahogy telt az idő, és egyre több ideig lakott nálam, annál jobban bezárkózott, és annál többet olvasott. Nem értem, miért kerüli az emberek társaságát, egyre nagyobb mértékben. Velem sem beszél annyit, és az étvágya is mintha rohamos mértékben apadna.

Aggódok…

~

A busz nyikorogva lefékez, én pedig komótosan leszállok. Mindjárt leragad a szemem az álmosságtól, és éhes is vagyok. De, ha emlékeim nem csalnak nincs otthon semmi kaja, és esélytelen hogy Edward esetleg elment a boltba, és vett volna valamit. Inkább koplal, csak ne kelljen kimennie a házból.

Felsóhajtok, de a tüdőm ennek nem nagyon örül. Hörögve fújom ki a levegőt, és kicsit szúr is a mellkasom. Remek. Az kéne még, hogy így ősz végére lebetegedjek. Ahogy lépkedek a zimankóban, és jobban összehúzom magamon a kabátom egy kis nyivákoló csöppség téved a lábamhoz. Megállok, majd leguggolok hozzá. Zöld szemei szinte világítanak az éjszakai lámpák fényében, fekete bundája teljesen beleolvad az esti sötétségbe, csak fehérlő farka mutatja hol végződik a kis állatka. Közelebb jön félve, én pedig kinyújtom a kezem felé, hogy meg tudja szagolgatni. Körbenézek, hátha valakié, de alig mászkálnak az utcán, főleg ilyen későn. Megszólítok pár járókelőt, de ők csak mogorván tovább állnak, mintha most loptam volna el a legértékesebb másodperceiket. Visszamegyek a cicához, aki egyre jobban nyávog, és megsimogatom. Nem maradhat idekint, ebben a hidegben. A szél is egyre erősebben fúj, talán még csepereg is egy kicsit. Feltámad bennem a kisangyal, és ölbe veszem a cicát. Kinyitom a kabátomat, és valami ügyes módon beleszuszakolom, hogy még a hazafelé vezető úton se fázzon.

Talán Ed is jobb kedvre derül egy kisállattól.

Ed…

Megint elmosolyodok.

~

Belépek hidegtől reszketve az ajtón, de szerencsére idebent jó meleg van. Kigombolom a kabátom, a cica pedig egyből felfedező útra indul a cipők, az asztal lábai és a székek között. Mosolyogva nézem, miközben megszabadulok a kabáttól, sáltól és cipőmtől.

- Hazajöttem! – kiáltok a már megszokott módon, és leteszem a táskámat a konyhaasztalra.

Kinyitom a hűtőt, hogy nézzek valami kaja után, mikor nevetésre leszek figyelmes. Becsukom az ajtót, és a lépcső irányába nézek. Ez…Ez Ed nevetése…. megborzongok a hallottaktól, és –bár az előbb olyan fáradt voltam még, hogy menni alig bírtam- újult erővel indulok felfele, hogy megnézzem min nevet annyira. Beszélgetést hallok, amitől megtorpanok, de indulok is tovább –biztos a rádió. Mikor felérek, bekopogok, és benyitok hozzá derült arccal, ám a mosoly egyből az arcomra fagy.

- Alfons! – mosolyog rám Edward, és feláll az ágy széléről, miközben a könnyeket törölgeti a szeméből, amit valószínűleg a nevetés hagyott hátra. – hadd mutassam be, az öcsémet.

Az öcséd…?

De mégis….

Az ágyon ülő fiú feláll, és egyből már ott is terem előttem. Kinyújtja a kezét, majd mosolygós ábrázattal, és csilingelő hanggal megszólal:

- Alphonse… Alphonse Elric! Örvendek!

Nem tudom, hogy a meglepettségtől, vagy a dühtől de nem fogadom el a kezét, csak kiviharzok a szobából, és dübörögve levágtatok a lépcsőn. Hallom ahogy tanácstalanul motyognak valamit, de most nem érdekel. Most…

Ez mégis…

Mi volt….???

Magamra rángatom a cipőmet, felveszem a kabátom, és már ki is léptem az ajtón, miközben millió, és millió gondolat cikáz a fejemben.

Nagy léptekkel trappolok a nedves macskakövön, a folyóparton, zsebre dugott kezemben egy papírzsebkendőt gyűrögetek, idegességem levezetendőn, miközben agyam szélsebesen próbál megnyugodni, vagy legalábbis értelmezni az adott helyzetet.

Az a fiú…. az teljesen úgy néz ki MINT ÉN!

Mégis mi a fene folyik itt??

És… annyira nevetett… olyan nagyon nevetett… és boldog volt…

Összeszorítom a szemem, és megállok. Folyamatosan ráz a hideg, és a térdeim is remegnek az idegtől. Beharapom alsó ajkam, és próbálok megnyugodni.

De…

AGHR!

A francba…

~

Olyan fél- egy órával később keveredek csak haza, mikor már úgy érzem, hogy nem fogok idegrángást kapni, ha meglátom azt a fiút. Tisztáznom kellett magamban jó sok dolgot, és nem mintha olyan nagyon ideges típus lennék, de ez elég váratlanul jött.

Mikor belépek az ajtón, meglepetésemre Edward fogad, és eléggé aggódó arccal néz rám.

- J- Jól vagy? – kérdi kicsit remegő hangon. Aggódott volna?

- Persze – mondom, és eszem ágában sincs eltitkolni a meglepettségem, tekintve, hogy eddig azt hittem, nem nagyon foglalkoztatja, hogy a világon vagyok.

- Merre…? – kezdi el kérdését, de én elnézek a válla fölött, és azt a fiút nézem, akinek az arca teljesen megegyezik az enyémmel. Csak fiatalabb.

Erre elhallgat, és halkan felsóhajt.

- Sajnálom, hogy nem telefonáltam, hogy itt van. – beharapja alsó ajkát, és nagyobb tért enged nekem, hogy öltözhessek.

- Nincs semmi – veszem le a cipőmet, és gondosan megigazgatom, olyan gondosan, mint még soha. Húzni akarom az időt, hogy minél később következzen be a kínos beszélgetés.

- Heiderich- san! – szólal meg az idegen, mire egyből felkapom a fejem, telibeszarva, hogy a cipők ettől szétzihálódtak. – kérem… ne haragudjon – lép közelebb hozzám, és meghajol – ha magának terhes, hogy itt vagyok elmegyek!

- N-nem! – vágom rá egyből. De nehogy azt higgye bárki is, hogy ennyire szeretném, hogy maradjon. Csupán az udvariasság szól belőlem, mit megpecsételendőn, egy mosolyt is az arcomra varázsolok – maradj nyugodtan.

Néma csend.

Ez elég kínos.

Mindenki áll, mint a faszent, és meg sem szólal, vagy mozdul. Egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Jaj haver szedd össze magad!

- Sajnálom –bököm ki végül – nem kellett volna egy szó nélkül elrohannom, csak… hát – zavartan megvakarom a tarkóm – eléggé megleptél!

Nevetek, mire ő is elmosolyodik.

Nem merek Edre nézni.

- Ugyan Heiderich- san! – csilingeli ugyanolyan angyali hanggal – én is eléggé meglepődtem, mikor bátyó mutatta a képet reggel!

- Reggel? – kérdezek vissza, és lakótársamra nézek, aki mentve magát egy lépéssel meghátrál.

- Nos… szólni akartam, de… elment a nap – köhinti zavartan és oldalra tereli tekintetét.

Megrázom a fejem, és felsóhajtok, aminek a vége még mindig döcögős.

- Nii-san mondta, hogy… nem hiszed el, hogy létezik a mi világunk – töri meg a csendet az új jövevény – szóval apa után én is meg szeretném erősíteni, hogy igenis létezik Amestris…

Bólintok egyet elkerekedett szemmel, és figyelmemet teljesen az előttem állóra összpontosítom. Ő is azt mondja…? Mi van ezzel a családdal??

- És…hogy kerültél… ide? – bököm ki kis várakozás után.

Fél szemmel látom, hogy erre Edward is felkapja a fejét. Szóval elfelejtette megkérdezni.

- Meghaltam – jön az egyszerű válasz.

Na, jó. Nálam itt akadt ki a mérce. Szemem ha lehet még nagyobbra nyílik, hátha így jobban megértem a másik válaszát.

- Meghaltál? – teszi fel a kérdését az eddig némán hallgató, és odatrappol öccséhez, majd maga felé fordítja elég idegesen- mégis hogy érted ezt??

- Meg akartalak találni. Apa azt mondta… - kezdi a magyarázkodást a fiatalabb, de Edward keze már el is jár, és képen törli testvérét.

- Arra az emberre ne hallgass, megértetted?! Mégis mit képzeltél? Megölöd magad és minden rendbe jön? – szeme már villámokat szór.

- DE ITT VAGYOK!! – kiált a fiú és könny gyűlik a szemébe, minek hatására Ed elhallgat, és elfordítja a fejét.

Én pedig csak állok, mint akit itt hagytak, és próbálom összerakni az egyre jobban szétszóródó darabkákat. A gyomrom görcsbe rándul, és kikerülve a két fiút inkább a szobám felé veszem az irányt, ahol is szembe találom magam a cicával. Teljesen megfeledkeztem róla.

Leül előttem a lépcsőfokon, és keservesen elkezd nyávogni. Hangja teljesen betölti a néma lakást, ami ettől még barátságtalanabbá válik.

- Alphonse – hallom a nevem Ed szájából, és már fordulnék is hátra, hátha engem szólít, de ekkor látom, hogy az öccsét karolja át vigasztalón. Megremeg a szám széle a jelenettől,  vagy inkább csak a csalódottságtól.

Azt hittem engem szólít ilyen lágy hangon.

Ölbe veszem a kis fekete apróságot, és bemegyek vele a szobámba. Kiteszek neki újságot – remélve, hogy nem lesz reggelre minden macskaürülék és vizelet – majd leülök az ágy szélére. Hajamba túrok, és csak tépelődök.

Senki sem tudhatta előre, hogy meg fog jelenni ez a fiú. De… annyira jó lett volna felkészülni. Legalább, ha lett volna valami jel… bármi.

Eldőlök az ágyon, és a szimatoló cicát nézem, de lélekben teljesen máshol vagyok. Visszapörgetem az összes jelenetet, és elképzelek olyan helyzeteket, amikre tudom, hogy nem lett volna semmi esély, de mégis örültem volna, ha úgy történik.

Ha úgy mutathatott volna be Edward, mint az élettársát, nem úgy, mint a lakótársát. Vagy… ha egyáltalán nem jött volna ide ez a fiú. Tudom, szívtelennek, és önzőnek tűnhetek, de nem akarom tudomásul venni, hogy Ed boldogságát, nevetését, mosolyát, vigasztalását ő megkaphatja, én pedig… valószínűleg soha. Vagy csak nagy nehézségek árán.

Megszorítom a takarót, felhúzom a lábam, és próbálom a feltörő könnyeimet visszaszorítani.

Egyedül érzem magam.

Félek.

Fázok.

Edward….

Rövid

Na telomrol irom ezt a bejegyzest :o bezony,kaptam ujat xd lg-t majd ki kell talalni vmit a wifire xo.

Doujinshik

Olvastam most párat. Főleg  Heiedeset, de így a végére egy-két Edal is becsúszott. Gyönyörű, és megindító.... és...fájdalmas. Idea, imádlak!

Trigger

NE! kritizáld. Németes vok, azt is tanultam. Unatkozok...tehát, színezek. ^^ És fordítok? Igaz csak magamnak -tudom,h. nm pontos és nm mindent tudtam lefordítani-de ha már szenvedtem vele, legalább vmi nyoma legyen xD- ha esetleg minden adat törlődne a gépemről...xD enjoy??? XDDD

EGY KÉP!
EGY KÉP!
EGY KÉP!
EGY KÉP!
EGY KÉP!




Nos...eme képről mindjárt eszembe jut 3 ember : ) kitaláljátok hogy kik azok? Nem nehéz ^^! Utálom az ilyet -_______- GYŰLÖLÖM!!! nézzétek:

Nana idézetek

Szerintem ezt nem nagyon kell magyaráznom. Mármint az idézeteket. A Nanából -ugyanúgy, mint a Honey and Cloverből- rengeteg pillanat, és momentum megegyezik az enyémmel. Vagyis egy ember, aki most lépett ki a nagybetűs ÉLETbe, és nem találja még a helyét, még túl sok az infó, és sok idő kell neki, hogy megszokja az új helyzetet. De a barátok, mindig ott állnak mellette, hogy támogassák. Máshogy ezt nem lehet túlélni. És persze a szerelem....ami megédesíti az életet, és többre sarkall, hogy jobb ember legyél a másiknak.

Ezek az idézetek az elmúlt egy évemet mutatják be. 

Ahogy belevágtam én hülye a nagyvilágba...

 ahogy szerelmes lettem a legcsodálatosabb emberbe...

 ahogy barátokat veszítettem el, és "szövetségeseket" szereztem.

Így olvasd kedves olvasó. Nem fogom megmagyarázni. Aki érti érti, aki nem, az képzelje bele magát a helyzetembe, és egyből érteni fogja.

Az már lényeges, ha valamit önzetlenül teszünk a másikért.

~

Egy furcsa apa nem fog jó embert nevelni - jó példa vagyok erre.

~

Még a legrosszabb dolgok után is történhet valami jó.

~

Szeretnék mélyen a szemedbe nézni és mesélni neked mindenféléről. Hiszen amikor valaki más arcát fürkészed, az olyan, mint mikor saját magadat vizsgálod. Ha félrenézel, azt jelenti, vesztettél. És én nem akarok veszíteni.

~

Ahogy telik az idő, a vállunkat egyre nehezebb terhek nyomják, amíg akkorák nem lesznek, hogy mozdulni sem bírunk. Ezért van szükségünk valakire, aki nem hagyja, hogy megszakadjunk beléjük.

~

Az ember társas lény, nem jó neki, ha egymaga van.

~

Ha elárul valaki, akit szeretsz, az nem múlik el nyomtalanul.

~

Annyira a magaménak akartalak, hogy szívem szerint nyakörvet akasztottam volna a nyakadba. És ez engem is megrémisztett. Muszáj volt távol tartanom magam tőled. Máig képtelen vagyok barátokat szerezni. Hiszen még mindig rettegek.

~

Ha mérges vagy rám, ne mosolyogj! Ha nem beszélsz velem, nem tudok bocsánatot kérni.

~

Szép lakást akarok, meg bájos ruhákat, moziba akarok járni, a legjobb mobillal telefonálni, megszerezni a jogosítványt, utazgatni szerte a világon. Ezért dolgozom, és ezért kell kihoznom magamból a legtöbbet. És ha így fogom fel, a munka nem szórakozás? Ennek kéne motiválnia, de ehelyett csupán azon meditálok, hogy mire vágyom.

~

Ha nem tudom elfelejteni, csak még jobban fog fájni. Ahogy múlik az idő, egyre többet gondolok rá, és amikor eszembe jut, akkor minden visszajön. Eszembe jut, hogy minden szava, minden érintése csak hazugság volt, és minél többet foglalkozok vele, annál jobban fáj.

~

Ha most arról panaszkodnál, hogy magányos vagy, én azonnal Londonban teremnék. Bárhová elmennék. És már csak azzal is megelégednék, ha a szíved és a tested csak kicsit megmelengethetném. Ez biztos úgy hangzik, mintha valami eszméletlen kedves lennék, pedig mindezt csakis azért mondom, mert nálad senki sem fontosabb a számomra. (...) Bocsásd meg, hogy ilyen önző vagyok.

~

Minél előbb kötözöd be a sebet, annál jobb.

~

Azt hiszem, túl nehéz teher nyomja a vállát. Hadd vegyem át a felét. Ne akarjon mindent kézben tartani, mert ha egyszer tényleg erre lesz majd szükség, arra eszmél majd, hogy már mindkettő tele van.

~

Elrejthetjük az elkövetett hibáinkat és a fájdalmasabbnál fájdalmasabb sebeket, de az nem elég ahhoz, hogy tényleg el is tűnjenek.

~

Én nem akartalak kisajátítani, csak azt akartam, hogy szükséged legyen rám.

~

Ha hagyom, hogy továbbra is csak sodródjak, sosem fogok elérni semmit sem!

~

A való világ ugyanis nem arról szól, hogy mindig győz az igazság. Ha győzni akarsz, kelj fel és harcolj! És tanulj meg végre csalni is.

~

A szívemben tomboló érzések szerelemmé váltak.

~

Ha érzed, hogy törődnek veled, nem érzed egyedül magad.

~

Ahogy ott álltunk, és a tudtomon kívül megszorítottam a kezed, úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni. Soha!

~

A múlt szennyét elmossa az idő, és begyógyítja a szív sebeit, de így sem biztos, hogy képes leszel róluk beszélni.

~

Hiába nem akartam foglalkozni velük. Hiába nem akartam tudni róluk. Végül mégis szembe kellett nézni a problémákkal.

~

Ha elveszítesz valakit, rájössz, mennyire is volt fontos számodra, de igazán csak akkor érted meg, amikor még egyszer a szemébe nézel.

~

Akkoriban úgy gondoltam, hogy soha többé nem akarok már szerelmes lenni. De akármennyire fáj is, akármennyire kínzó, szeretnék még egyszer ébren álmodni. Még egyszer tiszta szívből szeretni valakit.

~

Ha elsodor az élet vihara, állj talpra, és nézz vele újra szembe!

~

Holnap, lehet, sírni fogok, de holnapután, lehet, mosolyogni. Ez elég. Ilyen az élet. Ha nem vesztem el a reményt, a holnap jönni fog. A holnap jönni fog, ha nem veszted el a reményt... ezt Nanától tanultam. De az esős napok még mindig nedvesítik az arcom könnycseppekkel, most is.

~

Két ember élete akkor fonódhat össze, ha kölcsönösen hisznek a másiknak.

~

De ha jobban belegondolunk, a veszekedés valójában csak egy harc az emberek egója között, hisz az emberek még akkor sem értik meg egymást, amikor az igazságot mondják el egymásnak. Valószínűleg lehetetlen úgy élni, hogy ne bántsanak meg minket, de ha elég elszántak vagyunk, akkor talán sikerül úgy élni az életünket, hogy közben senkinek nem okozunk fájdalmat.

~

Amikor 16 éves vagy, mindenkibe beleszeretsz. 17 évesen megismersz valakit, akit különlegesnek hiszel, de hamar 18 leszel, és már túl is vagy az első csalódáson. Mire betöltöd a 19-et, megtalálod azt, akit mindig is kerestél, de az érzések gyorsan változnak, és 20 évesen újra kezdenél mindent. De legbelül tudod, hogy valaki csak rád vár

Hát ennyi lett volna. : ) Keserédes volt ez az évem, tény és való. De tanultam belőle, és még óvatosabb lettem, és úgy érzem, hogy jobb is. És egy lépéssel közelebb jutottam ahhoz, hogy megismerjem magam, és a saját korlátaimat.