Hasonlóképp teszek, és kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat. Azt hittem sosem lesz vége ennek az ütközetnek... annyira jó lenne, ha a lengyelek beadnák a derekukat, és nem kéne több embert ölni.
Bár én senkit sem öltem meg....csak reszketve ültem az árokban.
Mindannyian elkezdünk menetelni, be, a föld alá, a kis vackunkba, amit sokan otthonnak neveznek. Én sajnos nem vagyok erre képes. Mikor leérünk, a többiek akik már megmosakodtak a dézsában, és megborotválták arcukat egy saját maguk eszkábált kerek asztal körül foglalnak helyet, a vödrökön ülve. Úgy látom zsugáznak Egyszer talán nekem is meg kéne tanulnom. Itt mindenki elfelejtheti, és kötelező is elfelejteni az aznapi szörnyűségeket, különben beleőrülnénk!
Kicsit biccentek a fejemmel felé, de már megyek is az ágyamhoz, hogy előszedegessem az az alatt tárolt pizsamámat, szappanomat, és kefémet. Elég büdös van, de hamar megszokja az orrom. A sok izzadságszag, a döglött patkányszag, amiket a fiúk csak úgy kedvtelésből öltek meg, és az ágyuk mellett tárolnak, azon versenyezve, kinek van a legtöbb. Végül is ez annyiból jó, hogy kevésbé kell attól tartani, hogy megrágják a füled vagy a lábad az éjszaka alatt.
- Hé Mark! - szól oda Klaus az egyik fiúnak, aki még talán nálam is fiatalabb - zárd már el ezt a recsegést, és tegyél fel valami nyugtatót - bök a gramofon felé, amiből valami jazz-féleség szól.
- Igen! - feleli az apró szőke hajú fiúcska, és már ott is van, hogy elővegyen egy bakelitet.
Amint felcsendülnek az első dallamok a zsugázók felállnak, és az énekesnővel együtt éneklik a szöveget.
Mindenki emeli a söröspoharát, és egymással perdülnek táncra, miközben mintha szerelmet vallanának egymásnak. Elég mulatságos jelenet, ezért kénytelen vagyok mosolyogni.
Az egyikőjük akinek mindig elfelejtem a nevét bebugyolálja magát egy lepedőbe, a cigerettáját két ujja közé fogja, mint egy nő, feláll az asztal tetejére, és elkezd úgy énekelni fennhangon, miközben a fenekét rázza. Mindenki nevet, köztük én is. Annyira mulatságos, ahogy egy ilyen kidolgozott testű fiú nőt alakít. Sokan már a földön fetrengnek a nevetéstől, a földet ütögetve kezükkel.
De csak most jön a fordulat! A férfi lejön a "színpadról", és egyenesen felém tart, miközben búgó hangon énekel a gramofon mellett. Páran zseblámpával világítják az útját, mintha csak fényszórók lennének. De szerencsére nem engem, hanem Klaust találja meg! Elnevetem magam, és lököm oda, hogy menjen táncolni vele.
Klaus pedig meghajol, és annak rendje és módja szerint táncra kéri a "hölgyet", majd lassú keringőbe kezdenek. Mindenki szakad a röhögéstől, de nekem elég volt a vigadalomból. Még le kell fürdenem! Leveszem magamról a bakancsom, meg a zoknim, az ágy alá csúsztatom, és elvonulok a terem végi sarokba ami a "fürdőszoba". Ott van egy dézsa víz, törölköző. Beáztatom a szappanom, leveszem a ruháim, és elkezdem mosni magam, alaposan, mert nem akarok úgy járni, mint Björg, akinek a hóna alatt és a hajlataiba beleköltöztek a férgek, mert nem fürdött, és teljesen el volt már fertőzve. Minden éjszaka szenvedett a fájdalomtól, és... ez okozta a végét. Annyira fájt mindene, hogy már nem tudott mozogni szinte, és a csatamezőn érte a vég.
Még a gondolatától is kiráz a hideg.
Tovább mosom magam, mikor érzem, hogy valaki hátulról átkarol. Egyből megcsap az alkoholgőz, és Klaus jellegzetes hőzöngése. Kiegyenesedek, és levakarom magamról nevetve.
- Na mi van, sok volt a pia? - kérdem, és elkezdem megtörölgetni magam, miközben megfordulok, hogy lássam az elkeseredett ábrázatát.
- Alfons, már hánytam! - nyávogja nekem, és ismét átkarol, csak már most előről.
- Uhf... érzem már... remélem kimentél! - próbálom elfordítani arcomat, mert ez a bűz, amit áraszt, szörnyű!
- Alfons... - leheli, és egyre jobban nehezül a súlya.
- KLAUS!- kiáltom kétségbeesetten - BE NE ALUDJ! - szenvedek, és nézek a fiúkra, akik szemmel láthatóan nem törődnek semmivel, csak Marlene Dietrichel a gramofonban, és a sörükkel. - Legalább a nadrágom hadd vegyem fel! - szólok rá, és próbálom valahova leültetni.
De semmi válasz. Édes jó istenem, nem akarom elrángatni az ágyunkig is. Lefektetem a földre, hadd pihenjen, addig én végzek a törölközéssel, és felveszem a pizsamámat, majd a zoknim és végül a bakancsom.
Annak szinte mindig rajtunk kell lennie, mert ha éjszaka jön a támadás nincs idő még azt is kötögetni.
Mikor végeztem a dolgaimmal, megfogom Klaus élettelennek tűnő testét, és az ágyhoz hurcolászom, a többiek röhögése közepette.
- Na itt az ifjú pár! - kiáltanak fel, mikor meglátnak minket.
Én csak szem forgatva, némán és nagy nehézségek árán tudomást sem veszek róluk, csak felpakolom Klaust az ágyra, és melléfekszek, mivel két katonának egy ágy jár,a helytakarékosság miatt. A többiek csak nevetnek, de aztán hamar megunják, és visszaülnek zsugázni, mert lámpaoltásig már nem sok idő van, és ki kell használni. A gramofont lehalkítják, és csak mint aláfestő zene lengi be a bunkert.
Ébren várom meg, míg leoltják a lámpákat, csak a sarokban hagynak egyet, hogy ha valakinek ürítenie kellene, ne essen át a földön fekvőkön. Mindenki elfekszik a részlegén, és elcsendesül a bunker.
Ekkor virrad reggel az én lelkemre.
Benyúlok a bakancsomba, és kiveszek egy összegyűrt, régi képet. Másfél évvel ezelőtt készülhetett. Vagy kettő? A fiúk, Ed és én vagyunk rajta, még az egyetemen, a tervekbe temetkezve. Klaus az előtérben, persze belek kellett lógnia. Ed is mosolyog, ami melegséggel tölt el, és mindig mosolyt csal az arcomra, és még a körben hallatszódó horkolások sem tudnak kiszakítani a merengés, és az emlékek gyönyörű világából.
Egy világból, ahol Edward és én vagyunk, a Feure Straße 10/A-ban. Lehunyom a szemem, és átengedem magam az emlékezésnek, ami egyszerre szép és fáj is. Erősen szorítom magamhoz a kis képet, az utolsó kapaszkodásomat a reménybe. Tudom, hogy elment már, és hogy soha többé nem látom, de... ha élve hazajutok, még megtalálhatom a módját, hogy utána menjek.
Kicsordul egy könnycsepp, és meg-megremeg a vállam a sírástól, mint minden este. Sok ez nekem... nem akarok itt lenni. Nem akarok holnap kilométereket menetelni ebben a bakancsban, ami széttörte már így is a lábam. Nem akarok több hullát látni. Nem akarok többször úgy lefeküdni, hogy korog a gyomrom, és mardos az éhség, mert már megint nem jött meg az élelem szállítmány, aminek a fele konzerv a másik fele pedig már meg van rohadva.
Csak Ed arcát akarom látni. Az ő illatát érezni, nem ezt a dögszagot, ami itt van, keveredve az alkohollal. Felsóhajtok, és álomba sírom magam, mert holnap is hosszú napunk lesz, muszáj pihenni.
Hiányzol....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése