- Jól - mosolygok, és tovább olvasom az újságot.
- Biztos? - kérdi meg kis idő múlva.
- Nem... - teszem le kezemből a lapot, és ránézek. Még mindig az a kétségbeesett arc. - De jól leszek - mosolygok rá, és kinyújtom felé a kezem.
Elfogadja, odajön hozzám, és beleül az ölembe szemből.
- Fáj? - puszilja meg gyengéden az arcom.
- Már megszoktam - simítom meg a derekát, és homlokomat a vállára hajtom.
- Alfons, szeretlek... - suttogja a fülembe, és szorosan átkarol.
Én visszaölelem, és úgy kapaszkodok belé, mintha ezen múlna az életem. Hosszú percekig így ülünk, csendben, míg én szólalok meg:
- Ne hagyj itt....ne menj vissza... szükségem van rád - csókolok a nyakába.
- Én... - hallom a hangján, hogy el van bizonytalanodva, nem tudja, mi a helyes és mi nem. Az elvárt az lenne, hogy mindenképp vissza akarjon menni a világába, hogy ott visszailleszkedjen a jól megszokott helyébe. A családjával, és a szeretteivel legyen....
Én csak úgy beléptem az életébe, mindenféle előzmény nélkül, és most nem akarom elengedni őt. Nem akarok kilépni az életéből, nem......
- Veled maradok - szorítja meg még jobban a vállam, és arcát a nyakamba fúrja. - Nem akarlak elveszíteni. Többet jelentesz nekem... nem bírnék nélküled élni..
Valami hihetetlen bizsergés fut végig rajtam elképesztő gyorsasággal, mintha lesokkolódtam volna. Velem marad....? Még sosem mondta.
Kicsit elhúzódok és a szemébe nézek. Könnyes.
Letörlöm a könnyeit óvatosan, majd egy lágy csókot lehelek az ajkaira. Ő kicsit bizonytalanul viszonozza, és gyengéden megsimítja az arcomat, amibe beleborzongok. Ismét elhúzódok tőle, és halvány mosollyal az arcomon simogatom meg a derekát.
- Nem...te hazamész - hajolok közel hozzá, homlokunkat összeérintem, és lehunyom a szemem, úgy suttogom ajkaira -
...és én veled megyek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése