- Gránát! – ordítja valaki a csapatunkból.
Nos… igen.. ez a szó, ami mindannyiunk rémálma. A feladat, megtalálni, és visszadobni mielőtt…..
Hatalmas durranás, és törmelékek mindenfele. A fejem zúg a repesz fülsüketítő robbanása miatt, az egyensúlyomat is elvesztem. Ez közel robbant. Borzasztóan közel. Az arcom nedves…de mié…..
Felemelem a kezem, hogy letöröljem, és megnézem. Kiráz a hideg, és ordítani támad kedvem. Még mindig nem hallok semmit, csak azt a tompa zúgást, amitől teljesen bepánikolok. És a látvány... é-édes istenem... ez...vér.... és még valami...
A kezem remeg, és nem bírom leállítani. A hallásom kicsit mintha tisztulna, de nem merek körbenézni. Nem... egyszerűen.... nem visz rá semmi, hogy a reszkető, véres kezemen kívül mást nézzek.
- ons.....al..... fons.... Alfo..... ALFONS!!! – hallom egyre közelebbről a hangot, de nem merek megmozdulni. Az nem lehet, hogy.... nem, az lehetetlen! Kezeket érzek a karomnál, amik erősen megmarkolnak és elhúznak onnan. Ekkor merek csak felnézni, de... nem kellett volna.
Ahogy két ember próbál elhúzni az emberi maradványoktól, felüvöltök, és könnyekben török ki. Nem! Ez nem lehet! Mindenki....mindenki meghalt körülöttem! Ez nem lehet! Ez egyszerűen nem lehetséges.... álmodom... biztos csak álmo..... érzem, ahogy a sisakomról darabkák esnek le a földre. Utánuk nézek, és még jobban elfog a pánik. Ezek.... ezek emberi maradványok...
A zúgás abbamaradt, már mindent tökéletesen hallok, mégis, annyira távoli minden. A felrobbanó bombák hangja, a sorozatlövők egyenletes durrogtatása, társaim ordítása mind-mind hihetetlenül messzi. Tényleg olyan, mint egy álom. Egy hihetetlenül rossz rémálom. Remegek minden porcikámban, ahogy leültetnek a fal tövébe, és alaposan megnézik mindenemet. Én pedig nem tudok mást, csak ülni, és a távolba meredni üveges tekintettel.
Nem reagálok a szólongatásukra, igazából csak nézek ki a fejemből, nézem őket, de nem látom, mi van előttem. Alsó ajkamba harapok, ami sós a könnyektől, és keserű a sok kosztól.
Megcsapkodják az arcomat, aminek hála, nagy nehezen magamhoz térek. Ránézek a fiúra, aki élesztgetni próbál, és kétségbeesetten könyörögni kezdek neki, mint egy kisgyerek.
- Haza akarok menni! – fogódzkodok a felsőjébe, és megrázom, miközben ismételten könnyek szöknek a szemembe – vigyél haza! Eddel akarok lenni!
- Szedd össze magad Alfons! – fogja meg az arcom, amitől még jobban elkeseredek – a háború már nem tart sokáig! Bírd ki!
- K-Klaus? – nézek a férfire előttem, és most tudatosul csak bennem, hogy ki is vitt el a vágóhídról. Átkarolom, és elkezdek sírni, sőt mi több, bömbölni. Ez elég szánalmas látvány lehet, de Klaus előtt szabad.
Őt még az egyetemről ismerem, mindig kiállt mellettem, ő volt az én hangom. Ő volt az, aki szóvá tett dolgokat, akár a vezetőségben is, ha nekem nem tetszett valami, és esetleg nem volt merszem ahhoz, hogy kiálljak az elveimért. Mindig számíthattam rá, mindig ott volt nekem, és mindig támogatott. Ő a legjobb barátom.
És most borzasztóan örülök, hogy itt van! Pedig...nem kellene.... mivel így, az ő élete is veszélyben forog. Kezét a hátamra teszi, és óvatosan végigsimít rajta, amitől kiráz a hideg, de ugyanakkor hihetetlen nyugalom száll meg. Hihetetlen az adott helyzethez képest. Még egy-két roham rám tör, de már valamennyire sikerül visszafognom könnyeimet.
- Alfons... ez a... háború – nyögi ki a szavakat, és hallatszik a hangjában, hogy minden egyes betűt alaposan megrág, mielőtt elém terjesztené a mondatokat. – ne lázadj ellene. Csak fogadd el.
Meghűlve hallgatom szavait. Az eddig mindig bolondozó, mosolygó Klaus, hirtelenjében olyan komolyságot, és megfontoltságot sugároz, mint még soha ezelőtt. Apót bólintok, és próbálom magamba szívni minden egyes szavát. Mint ezek amolyan búcsúszavak lennének. Búcsú... a gyermekkortól.
A géppuskák zaja lassan alább hagy, és már csak a sebesültek nyöszörgését, és jajveszékelését lehet hallani, mind tőlünk, mind a lengyelektől.
Barátom válla fölött kinézek a sáncból, és ködös pilláim mögül gyönyörködöm a naplementében. Lehunyom a szemem, és próbálok minél több napfényt magamba szívni, mert mostanában eléggé hiány van belőle. Itt, Lengyelországban sokkal komorabb az időjárás mint otthon, így ősz elején.
- Asszem ezeknek annyi - szól hátra egy katona, amitől kicsit összerezzenek, mert megint elrévedtem egy kicsit. - nem sok kell már hátra és megadja magát a sok mocskos zsidó - gyújt rá az olcsó cigijére, és mélyet szív belőle.
Klausra nézek, aki most furcsán elmosolyodik, majd guggolva odamegy a férfi mellé, és ő is kér tüzet. A nap pedig lebukik a horizont mögött, még egy utolsót kacsintva a hullarét közepébe, ahol mi is vagyunk. Hajamba túrok, és kifújom a beszorult levegőt, de ettől rám tör egy kisebb köhögési roham. Fájón szorítom a mellkasom, és próbálok minél kevesebb életjelet kiadni magamból.
Már mindenki mozgolódik, és szedelőzködik. Odamennek a hullákhoz, és a legtöbb lőport, löveget, ékszert, dögcédulát próbálják összeszedni szétégett, vagy a felismerhetetlenségig eltorzult élettelen testüktől.Undorító látvány, felfordul tőle a gyomrom.
Kezem a szám e teszem, mert valami eszméletlen hányinger jött rám. De nem bírom visszafogni magam, kénytelen vagyok a "fa" mellé kiadni gyomrom tartalmát, ami lássuk be nem sok, és jóformán csak epe jön, amitől a szám keserű és még jobban rám jön az öklendezhetnék.
Még sosem volt részem ilyen látványban, és valahogy kezdem megérteni, hogy ez már nem Németország, amikor az a legnagyobb bajod, hogy elfogyott a kenyér a boltban, vagy nincs otthon tej...
Tej....
Edwa....
Nem. Most nem fogok megint az emlékeimbe bujdokolva elhagyni a jelen pillanatait. Remegő lábbal nagy nehezen térdre ereszkedek, és odamászok Klaushoz, és a szivarozó társához. Némán hallgatom beszélgetésüket, és úgy tűnik nem zavarom őket, aminek roppant mód örülök, mert megszólalni nem bírnék, viszont úgy érzem kell a társaság, hogy ne érezzem magam teljesen elveszettnek, és magányosnak.
Hogy érezzem azt, hogy én még nem haltam meg, ahogy a legtöbben sem a csapatunkból.
Ahogy elhallgatom a fiúk beszélgetését, egyből lejön, hogy Klaus "cimborája" bizony ízig-vérig zsidógyűlölő náci. Mondjuk papíron én is az vagyok, de az igazság egészen más. És ezt is Eddel hozhatom összefüggésbe.Nem mondom, nekem is voltak rasszista hajlamaim, mint az összes többi németnek. Dehát... ki lenne az, akiben nem mozdulna meg valami, miközben folyamatosan azt sulykolják belé, hogy ő egy felsőbbrendű fajhoz tartozik,és hogy mennyire nagyszerű, ellentétben más népekkel, akik az alja nép....
De bármikor, mikor ezt a témát felhoztam Ednek, és -akkoriban még úgy gondoltam - jó érvekkel tudom alátámasztottam eme állításom, mindannyiszor képen törölt, vagy megvert, és közben "okított" arra, hogy teljesen mindegy ki honnan jött, mert minden ember egyenlőnek születik. És azt kell nézni, hogy ki a személy, nem azt, hogy milyen színű a bőre, vagy milyen görbe az orra
. Még mindig látszik a helye, ahol megvágott az üveg, mikor egy poharat vágott hozzám. Nos igen... az első kezébe akadó tárgy. És ez a kis heg emlékeztet mindig arra, hogy ne menjek mások után vakon, mint egy barom, hanem igenis legyen önálló nézőpontom.
Az igazat megvallva jó néhány "verve-tanítás" kellett nekem,mire beláttam én is az igazát. Mert tudott felhozni jobb érveket..... és most...?
Most adnom kell a náci állatot, aki gyűlöli a zsidókat, és lenéz mindenki mást, aki nem német. Mert különben megkínoznak, egészen addig, amíg be nem látom, hogy a Führer áll a világegyetem központjában, és épp ezért az ő szava, és tézisei megkérdőjelezhetetlenek, és igazak, vagy míg ők élvezik ezt.
A másik dolog amit titokban kell tartanom -a nem-vagyok-rasszista-nem-is leszek dolgon kívül - a kapcsolatom Edwarddal. Ami már jócskán túl ment a barátságon.
Meghűlve hallgatom szavait. Az eddig mindig bolondozó, mosolygó Klaus, hirtelenjében olyan komolyságot, és megfontoltságot sugároz, mint még soha ezelőtt. Apót bólintok, és próbálom magamba szívni minden egyes szavát. Mint ezek amolyan búcsúszavak lennének. Búcsú... a gyermekkortól.
A géppuskák zaja lassan alább hagy, és már csak a sebesültek nyöszörgését, és jajveszékelését lehet hallani, mind tőlünk, mind a lengyelektől.
Barátom válla fölött kinézek a sáncból, és ködös pilláim mögül gyönyörködöm a naplementében. Lehunyom a szemem, és próbálok minél több napfényt magamba szívni, mert mostanában eléggé hiány van belőle. Itt, Lengyelországban sokkal komorabb az időjárás mint otthon, így ősz elején.
- Asszem ezeknek annyi - szól hátra egy katona, amitől kicsit összerezzenek, mert megint elrévedtem egy kicsit. - nem sok kell már hátra és megadja magát a sok mocskos zsidó - gyújt rá az olcsó cigijére, és mélyet szív belőle.
Klausra nézek, aki most furcsán elmosolyodik, majd guggolva odamegy a férfi mellé, és ő is kér tüzet. A nap pedig lebukik a horizont mögött, még egy utolsót kacsintva a hullarét közepébe, ahol mi is vagyunk. Hajamba túrok, és kifújom a beszorult levegőt, de ettől rám tör egy kisebb köhögési roham. Fájón szorítom a mellkasom, és próbálok minél kevesebb életjelet kiadni magamból.
Már mindenki mozgolódik, és szedelőzködik. Odamennek a hullákhoz, és a legtöbb lőport, löveget, ékszert, dögcédulát próbálják összeszedni szétégett, vagy a felismerhetetlenségig eltorzult élettelen testüktől.Undorító látvány, felfordul tőle a gyomrom.
Kezem a szám e teszem, mert valami eszméletlen hányinger jött rám. De nem bírom visszafogni magam, kénytelen vagyok a "fa" mellé kiadni gyomrom tartalmát, ami lássuk be nem sok, és jóformán csak epe jön, amitől a szám keserű és még jobban rám jön az öklendezhetnék.
Még sosem volt részem ilyen látványban, és valahogy kezdem megérteni, hogy ez már nem Németország, amikor az a legnagyobb bajod, hogy elfogyott a kenyér a boltban, vagy nincs otthon tej...
Tej....
Edwa....
Nem. Most nem fogok megint az emlékeimbe bujdokolva elhagyni a jelen pillanatait. Remegő lábbal nagy nehezen térdre ereszkedek, és odamászok Klaushoz, és a szivarozó társához. Némán hallgatom beszélgetésüket, és úgy tűnik nem zavarom őket, aminek roppant mód örülök, mert megszólalni nem bírnék, viszont úgy érzem kell a társaság, hogy ne érezzem magam teljesen elveszettnek, és magányosnak.
Hogy érezzem azt, hogy én még nem haltam meg, ahogy a legtöbben sem a csapatunkból.
Ahogy elhallgatom a fiúk beszélgetését, egyből lejön, hogy Klaus "cimborája" bizony ízig-vérig zsidógyűlölő náci. Mondjuk papíron én is az vagyok, de az igazság egészen más. És ezt is Eddel hozhatom összefüggésbe.Nem mondom, nekem is voltak rasszista hajlamaim, mint az összes többi németnek. Dehát... ki lenne az, akiben nem mozdulna meg valami, miközben folyamatosan azt sulykolják belé, hogy ő egy felsőbbrendű fajhoz tartozik,és hogy mennyire nagyszerű, ellentétben más népekkel, akik az alja nép....
De bármikor, mikor ezt a témát felhoztam Ednek, és -akkoriban még úgy gondoltam - jó érvekkel tudom alátámasztottam eme állításom, mindannyiszor képen törölt, vagy megvert, és közben "okított" arra, hogy teljesen mindegy ki honnan jött, mert minden ember egyenlőnek születik. És azt kell nézni, hogy ki a személy, nem azt, hogy milyen színű a bőre, vagy milyen görbe az orra
. Még mindig látszik a helye, ahol megvágott az üveg, mikor egy poharat vágott hozzám. Nos igen... az első kezébe akadó tárgy. És ez a kis heg emlékeztet mindig arra, hogy ne menjek mások után vakon, mint egy barom, hanem igenis legyen önálló nézőpontom.
Az igazat megvallva jó néhány "verve-tanítás" kellett nekem,mire beláttam én is az igazát. Mert tudott felhozni jobb érveket..... és most...?
Most adnom kell a náci állatot, aki gyűlöli a zsidókat, és lenéz mindenki mást, aki nem német. Mert különben megkínoznak, egészen addig, amíg be nem látom, hogy a Führer áll a világegyetem központjában, és épp ezért az ő szava, és tézisei megkérdőjelezhetetlenek, és igazak, vagy míg ők élvezik ezt.
A másik dolog amit titokban kell tartanom -a nem-vagyok-rasszista-nem-is leszek dolgon kívül - a kapcsolatom Edwarddal. Ami már jócskán túl ment a barátságon.
